Kastélyromok földjén

Ha felállsz egy tökre, akár a Gellérthegyig is elláthatsz – tartotta a mondás a Bácskában, és a mondás (legyen az akár nagyotmondás), mese, legenda úgy virágzott a mi síkvidéki tájunkon, mint elsőrangú földjén a napraforgó. Úgy képzelték, a magyar dzsentri errefelé naphosszat pohárral kezében sétálgat, és a lovát is vendégül látja, ha mulat. Lelbach Gyula, amikor pesti színésznőt látott vendégül, rózsaszirommal szórta fel a fogat útját a vasútállomástól a szabadkai színházig. Az egész társulat pedig napokig vendégeskedett a birtokán – az elmaradt előadásokat a nábob fizette.
Bizony máig sok esetben alaposan megváltozott a helyzet, láthatjuk a felvételen is, mely a belcsényi/Beočin Spitzer-kastély állapotát örökítette meg kb. 3 éve, 2010 táján.

Ittvarnok, Udvarnok

Életemben nem jártam Udvarnokon (Banastski dvor), de akkor is elszomorítónak találtam az ott látottakat, amikor november elején odavetett a sors. Nem is vetett, hívásra, örömmel mentem, ugyanis meghívtak egy vajdasági jellegű szavalóversenyre, mellyel a helység szülöttének, a 22 évvel ezelőtt elhunyt Szűcs Imre költőnek az emlékét ápolják. Több mint hetven vajdasági magyar gyerek versengett a művelődési ház fűtetlen nagytermében, és mondta lelkesen, versenyre koncentrálva, (legtöbbjük) nagyon felkészülve vidékünk poétáinak sorait, rímeit.

Mi maradt Marótból?

A középkorban Marótnak hívták, jó ideje azonban Morović a neve annak a dél-nyugat szerémségi településnek, mely az utóbbi napokban tölgyerdei és a Vojvodinašume, magyarul a Vajdasági Erdőgazdasági Közvállalat révén került a média figyelmébe. Magyar nevét egykori tulajdonosáról, Maróti János macsói (Mačva) bánról kapta, aki az 1300-as évek végén Zsigmond királyt szolgálva nagy birtokokhoz jutott többek között ezen a vidéken is. A vár Valkóhoz tartozott, ahova Csánki Dezső kutatásaiban 33 várat tett, ugyanakkor 13-at Szerém megyébe.

A mai Szerémség területén jóval több várat és kastélyt találunk a középkorból származó írott forrásokban, mint amennyinek napjainkig nyoma maradt. Ha végigutazunk a Tarcalon/Fruška gorán, leereszkedünk a lankáin és a Száváig meg sem állunk, alig találunk felismerhető várat, legfeljebb a zimonyi és szávaszentdemeteri lehet kivétel.

A Ludasi-tó és környéke

A Ludasi-tó partján épült Róka-tanyán nincs hálózatos villanyvezeték, az energiát és a melegvizet napelemek segítségével biztosítják. Nincsenek kibetonozott ösvények, sem televízió. A tanya a Ludasi Természetvédelmi Területen fekszik, és aki odalátogat, az valóban a természetben érezheti magát. Megismerkedhet a tó élővilágával, a természetközeli életmóddal, őshonos állatokkal, népi kultúránk tárgyi és szellemi értékeinek őrzésével, bemutatásával.

Az Etnolife hagyományőrző civil szervezet gazdálkodik felette. Mint azt a több épületből álló tanyaegyüttes udvarán tábla is jelzi, több határon átívelő projektum nyerteseként épül-bővül a Róka-tanya, ahol immár állandósult a környezeti nevelés, a hagyományápolás, a tanulmányi kirándulások, nyári táborok szervezése. Ez már bizony nagyon messze van Rózsa Sándor betyárvilágától, aki a legenda szerint igencsak szeretett megbújni a Ludasi-tó nádasaiban, sőt sziget is őrzi a nevét, ami a képen látható.

Az emlékezés virágai Járekon

A napokban németországi polgárok helyezték el az emlékezés virágait azon a járeki (egykoron Tiszaistvánfalva) földrakáson, melynek tetején keresztek őrzik a csaknem hetven évvel ezelőtti hírhedt láger áldozatainak emlékét. A Duna- menti svábokat a temerini magyar pártok képviselői fogadták, akik nem csak azt mondták el, hogy remélhetőleg megért a helyzet arra, hogy méltó emlékhely épülhessen az ártatlan áldozatok tiszteletére, hanem azt is, hogy lassan, kínosan lassan halad az 1944-1946 között gyűjtőtáborrá alakított településen életüket vesztett emberek adatfeltárása. Ám ma már tudjuk, hogy közel 6500-an lelték halálukat, köztük mintegy 800 gyermek. Legtöbbjük német volt, az áldozatok között körülbelül 300 magyar nemzetiségű polgár adataira bukkantak. Az adatfeltárásban nagy szerepet játszott többek között a megboldogult Mészáros Sándor temerini származású újvidéki történész és Csorba Béla ugyancsak temerini közéleti személyiség.

Légibemutató és szülinap

A hétvégén elsőízben rendeztek Újvidéken légibemutatót, ami noha mindenki így emlegeti, valójában nem is bemutató volt, hanem verseny. Bárhogy is, a parádéra sokan kíváncsiak voltak, a bámészkodók elárasztották a péterváradi várat, csakúgy a Duna újvidéki oldalának sétányát. A város- és környékbelieknek először nyílt alkalmuk ilyen attrakcióra a városban, korábban a cseneji röptéren szerveztek hasonló bemutatkozást.
A vár alatti húzódó és a legújabb, Szabadság-híd között néhány (18 méter magas) kaput állítottak fel, melyek alatt a legügyesebb pilóták keresztülszáguldtak, különféle légi figurákat produkáltak, a nézőket nem egyszer tapsolásra kényszerítve. Állítólag tíz európai országból érkeztek a pilóták, és természetesen szerbiaiak is „csatasorba" álltak. Szép volt. Igaz, korántsem olyan attraktív, mint mondjuk a Red Bull légibemutatók.
Ezzel ünnepeljük blogunk első születésnapját. Szeptember 24-én lesz egy éve, hogy felkerült az első bemutatkozó írásunk, melyet eddig több mint félszáz követett. Reméljük, nem akadunk le ennyinél, hiszen sok izgalmas, és kevésbe izgalmas hely vár még felfedezésre.

Szerémi nektárnak nincs párja – Kamanc

Az én környezetemben szeretném ha – kérdésre igen sok választ adtak a kamenicaiak az elmúlt hetekben. A központi téren felállított tábla többször is megtelt. A felvételen látható, bár talán nem olvasható ötletek, kívánságok tanúsága szerint a helybeliek igencsak elégedetlenek településük rendezettségével. Javarészt közművesítési hiányosságokra hívták fel a figyelmet: biztosítsanak parkolóhelyet a központban, rendezzék az iskolát és környékét, állítsanak fel padokat a Duna-parti sétányon, újítsák fel a központi teret, hozzanak létre játszóteret... A táblaállítást az Újvidéki Kulturális Központ szervezte, s tette mindezt az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésére tett előkészületek során, melyet a város 2020-ra célzott meg. Addig jó lenne a lakosságot is aktivizálni, környezetünket pedig humánusabbá, európaiabbá tenni – mondta a képen látható aktivista, aki az elmúlt hétvégén a járókelők rendelkezésére állt a szerémségi városban.

Nádalja

 

Bácska szívében, vízben gazdag vidéken, a Ferenc-csatorna mellett fekszik Nádalja/Nadalj. Pontosabban: Szenttamástól 14 km-re délkeletre, és csaknem ugyanilyen távolságra, 13 km-re északra Temerintől, valamint 10 km-re Bácsföldvártól.

Magyar nevét hallva persze először is a nádra asszociálunk, ami óhatatlanul párosítható a vízzel, ám a szakirodalom szerint ez a középkori település a piócáról kapta a nevét, amit nadálynak hívtak. Így furcsamód a szó hangzása ma hasonlatosabb a szerb kifejezéssel, mint a magyarral.

EXIT Újvidéken

Így nézett ki az EXIT fesztivál péterváradi helyszíne szerdán, a 2013. július 10-ei  nyitónapon. Talán kibírja ez az ódon épület a 13. rohamot is. A várban ugyanis tizenharmadik alkalommal gyülekeznek a zene és a nyári vagánykodás kedvelői.

Than Mór és Károly, a festő és a vegyész

Mór vagy Károly? Ez a kérdés, ha az óbecsei Than fivérekről esik szó. Mórból festőművész, Károly öccséből pedig vegyész lett, további nyolc testvérükről vajmi keveset tudunk. Az Óbecsén királyi tisztviselőként dolgozó apjuk mellől mindenesetre mindketten fiatalon elszármaztak, de a kultúrtörténet mindkettőjüket számon tartja. Ugyanakkor az utókor – talán az óbecseieket leszámítva –, nagyon, nagyon keveset tud róluk. Április derekán a figyelem mégis Óbecsére, és a Than fivérekre terelődött, ahol ekkor nyitották meg a Than Emlékházat, benne a híres festő és a neves kémikus emlékszobájával, és egy tudományos parkkal.

Kevevára

Kifejezetten szép név a Kevevára, mégis feledésbe merült. A vajdasági magyarok is átvették a szerb Kovin helységnevet az utóbbi évtizedek folyamán. A németes Kubin is háttérbe szorult a sváb népesség eltűnésével a vidékről, csakúgy az 1899-ig használt Temeskubin elnevezés.
Pedig csaknem honfoglaláskori településnek tekinthetjük, mivel 1071-ben Urbs Keue néven már említik várát, a mellette épült város az ómagyar Keve nevet viselte. 1154-ben szerb hatásra Kovin, majd Kubin, később Temes-Kubin néven említik okiratok. Néhai apósom, aki 1929-ben Kevevárán született – de tanulóéveiben Bácskába vándorolt annyi más városbelihez és bánátihoz hasonlóan –, elevenen használta mindezeket az elnevezéseket. Mindig megmosolyogtuk azt a sajátos mondatát, melyet otthonról hozott, pontosabban a szomszédos falubeli székelykeveiektől hallott: „Bémegyek Kubinba, s lenyomatom magam", azaz lefényképezkedek. Földműves szülei: Törőcsik Pál és Tóth Emma nemcsak a tanulást tartották fontosnak, hanem magyarnak szerették volna felnevelni öt testvérével együtt, ezért küldhették távolra, magyar iskolába. Végül egy tipikusan határontúli magyar, ezen belül is bánáti család sorsa jutott ki nekik: négy lányuk közül egynek a leszármazottai maradtak meg magyarnak (egy lány, két unoka Magyarkanizsán), a többi három Belgrádban, illetve Bosanski Brodban alapított családot montenegrói, szerb, horvát élettárssal (nyolc gyermek, legalább tíz unoka), a két fiú közül a fiatalabbik maradt a családi házban Kevevárán: mindhárom lányának szerb nemzetiségű a férje, a hat unoka egyike sem beszéli a magyar nyelvet, az Újvidékre származott apósom két fia és két unokája azonban igen. A mérleg magáért beszél.

A szerémségi Karlóca

Szent Miklós ortodox katedrális

Nem tisztem minősíteni, annyi szubjektivitást a blog mégiscsak lehetővé tesz számomra, hogy leírjam: Karlócát/Sremski Karlovcit tartom a „legszerbebb", vagyis a leginkább szerb vajdasági településnek. Hiába nevezik Újvidéket szerb Athénnek, hiába az újabbkori, több évtizedes folyamatos szerb bevándorlás és ennek egyenes következményeként a 60-70 százalékos szerb többség Vajdaságban a XXI. században, vagy a látványos és félreérthetetlen jelzés az ortodox templomok lépten-nyomon való építésével... az évszázados szerb jelenlét akkor sem egyértelműen kitapintható ezeken a tájakon. Még most sem. Még akkor sem, ha sokan hiszik, és erőltetik. Karlócán azonban egyértelműen megvan.

Nagyon szép kisváros, tele történelmi emlékkel, ezenkívül időtálló, tetszetős épületekkel, templomokkal, szobrokkal, valamint kanyargós, enyhén hegyvidékies, szűk utcákkal. Újvidéktől dél felé haladva a városka bal oldalán a Duna (de a Duna jobb partján fekszik a város), jobbra pedig a Fruška gora, a Tarcal-hegy. Alapjában véve kis helység, lakosainak száma nem éri el a 9000-t sem, mégis önálló községet képez, egyetlen település sem tartozik hozzá. Szokatlan gyakorlat ez Szerbiában, ami azt bizonyítja, hogy a szerbség megkülönböztetett figyelemmel gondoskodik róla.

A kaboli-péterváradi nagy rét

Újvidéktől mintegy 20 kilométerre délkeletre, a Duna bal oldalán húzódik a kaboli/kovilji-péterváradi rét, az a kivételes természetvédelmi övezet, mely mintegy 5000 hektáron nyújt életteret közel 170 madárfajtának, csaknem 50 féle halnak, értékes és ritka növényeknek, a mocsaras vidékek élővilágának.

Az ún. Újvidék-Belgrád autóút mentén húzódik, sokan mégis inkább a régi belgrádi út mentén, Pétervárad után Tekijához érve fedezik fel, úgy menet közben. A nagy kiterjedésű rétet valójában a környékbeliek ismerik legjobban, szélesebb körben nemigen tartják számon a vajdaságiak.

Fejértelep a homoksivatagban

Ivóvizet biztosít a szélkerék

Nem garantált a sivatagi élmény annak, aki bekanyarodik Fejértelepre (Šušara), a delibláti homokpuszta zömmel magyarok lakta, alig háromszáz fős településére. Sőt, a látvány valószínű meg is téveszti. A helybeliek tudják igazából felokosítani, nekem is ők magyarázták el, hogy nem hagyományos dombokon keresztül vezetett a faluba utunk, hanem homokdünéken, melyek felső rétegét megkötötte a növényzet. Tőlük hallottam arról is, hogy a homokos talaj kifejezetten kedvez egyes növényeknek, a szőlőt például világszerte megtámadta a filoxéra, csak itt nem, továbbá itt fejlődik csupán a keleti bazsarózsa széles e tájékon, noha legtöbben azt hiszik róla, hogy egyszerű pipacs. A homokvidéknek a közhiedelemmel ellentétben igen gazdag növény- és állatvilága van, de akkor is más itt az élet, mint Bácskában, Bánátban, magyarán: tudni kell itt élni. A természet közelsége sok mindenre megtanította az itt élőket. Ami igazán szembetűnő, és megkerülhetetetlen, az a falu bejáratánál álló szélkerék. A dél-bánáti kossava nem kíméli, de így a jó. Ennek a felújított szélkeréknek köszönhetően nyernek ivóvizet az itt élők, mintegy 160-170 méter mélységből.

A jelképpé vált Temesvár

Az egykori Ferencz József színház

Temesvár felkapott turisztikai úticél lett, legalábbis Szerbiában. Természetesen a vajdaságiak is élénk érdeklődést mutatnak az évszázadokon keresztül multikulturális várossá alakult Temesvár iránt. Számos nép, nemzetiség érezhette sajátjának. Így volt a város, Temesvár a magyaroké, Temeswar a németeké, Timişoara a románoké, Temišvar a horvátoké, Timišvár a bánáti bolgároké és Темишвар az itt élő szerbeké.

Mostmár nem az. A román uralom alatt a város fokozatosan elvesztette eredeti jellegét. Míg 1910-ben a 74 ezer lakosú városnak alig 10%-a volt román nemzetiségű, addig ma a 314 ezer lakosú város 85%-a. A németek számának csökkenése a legszembetűnőbb (1910-ben 44%, vagy 33 ezer fő, 2002-ben pedig 2%, azaz 7 ezer fő), érdekes módon a magyarok száma nem mutat túl nagy változást (28 ezer – 24 ezer fő), de arányuk természetesen jóval kisebb lett, mint ahogyan a szerbeké is, akik romániai viszonylatban szép számban vannak jelen a városban.

„Itt" van rendjén – Hódmezővásárhely

Ambrus Sándor fazekas és Gálné Nagy Ildikó szövő iparművészek munkái

A templomok és szobrok városa, a stesszes nagyvárosok alternativája a hatalmas területen elterülő mezőváros, Hódmezővásárhely. Magyarország délkeleti részének egyik nevezetessége Szegedtől mintegy 20 kilométernyire északkeletre fekszik. A vajdaságiak szemében 2005-ben nőtt meg különösen, hiszen azon a bizonyos december 5-ei napon az ország tekintélyes részével ellentétben itt nem szavaztak a külhoni magyarok ellen. A kettős állampolgárságot ők akkor is megadták a határokon túl rekedt nemzetrészeknek, igaz virtuálisan. Nálunk is a családi ereklyék között lapulnak a díszes honpolgársági bizonylatok, mely a város és egy-egy személy között köttetett, anélkül, hogy azt a világban bárki elismerte volna. Miután megváltozott az anyaország viszonyulása a határon túliak iránt, és lehetővé tették a magyar állampolgárság gyorsított és egyszerűsített elnyerését nekünk, kívülrekedteknek, sokan távolról is Hódmezővásárhelyre utaztak, ott igényelték a magyar állampolgárságot, mert úgy tűnhetett nekik, „itt" van rendjén.

Szobrok és korok

Szilágyi László újvidéki szobra sértetlen

Kevés a szobor a vajdasági városokban, azok tekintélyes része is vandálok áldozatává válik.

Telefirkálják, megcsonkítják, sőt az éj leple alatt ellopják. A bronzszobrok különösen kapósak, hiszen azok csaknem 90 százaléka réz, és azt könnyű értékesíteni.

Azt hinnénk, hogy a szegénység eredményezte ezt a jelenséget, és valószínű nem sokat tévedünk. Csupán akkor tévedünk, ha azt gondoljuk újkeletű ez a jelenség. Nem az. Igaz más időkben más okok motiválták a köztéri műalkotások rongálását, eltüntetését.

Buga Jakab és az eszéki tőzsérek

Ha valaki nem jártas a történelemben, és nem járt még Eszéken, akkor is minden bizonnyal hallott már a magyar emlékekkel is megáldott kelet-horvátországi városról. Ha a történelemórákon esetleg mulasztott is, a városról annál többet lehetett hallani a kilencvenes években a híradásokban, mint a délszláv háború egyik fontos helyszínéről. Több épületen még mindig látszanak a háború nyomai, szerencsére a vár és a belváros egyre épül-szépül.
Olvasmányainkból is emlékezhetünk Eszékre, mert hát A Tenkes kapitánya című könyvben is szerepel, ha emlékeznek: Buga Jakab odautazott, hogy az eszéki tőzséreket távol tartsa a siklósi marhavásártól.

A szendrői várban Smederevón

 

Az acélgyártás ürügyén ismét gyakran szóba kerül a szerb fővárostól mindössze 45 kilométerre délkeletre fekvő Smederevo, egykori magyar nevén Szendrő (Miskolc közelében létezik egy ugyanilyen nevű település).

A Dél-Bánátból, Kevevára (Kovin) felől vezető Duna-hídon könnyűszerrel megközelíthető városka egyébként is elsősorban iparáról híres – ki ne hallott volna Vajdaságban a Smederevac nevű sparheltről? –, de legtöbb vajdasági még csak a határát sem közelíti meg.

Még a dél-bánátiak is kerülik, hiszen nyugatról Pancsova, Belgrád, keletről pedig Versec közelsége elhomályosítja a szűkebb Szerbiába eső város népszerűségét. Szinte észre is lehet venni lakosainak zárkózottságát, ami nem azt jelenti, hogy kellemetlenek, vagy udvariatlanok, sokkal inkább azt, hogy rácsodálkoznak az idegenre. Ugyan mi vonzotta ide? – olvasható ki a tekintetekből.

Turia és a kolbász

Hivatalosan is világrekordot értek el szombaton a 29. Turiai Kolbászfesztiválon, ugyanis a leghosszabb kolbászt a világon állítólag évek óta itt készítik, ám a hétvégén a Guinness szakembere aláírásával szentesítette a sajátos rekordot. Az eddigi feljegyzések szerint 3,11 méteres átmérője volt a világrekordot tartó, körbe csavargatott kolbásznak, a turiaiaknak azonban ezúttal sikerült 3,97 méterre növelniük az átmérőt. A szerdától szombatig gyártott hatalmas kolbászt természetes disznóbélbe töltötték, mintegy 2300 kg húst használtak fel hozzá, 100 kg különféle fűszerrel ízesítették, és 2029 méter hosszúra kerekítették. A hivatalos mérés és az utcai felvonultatás után az óriáskolbászt áruba bocsátották, méterét (ami csaknem 1 kilogrammnak felelt meg) 500 dinárért „vesztegették". Mint korábban, idén is hatalmas volt a tolongás körülötte.

Romantikus Délvidék

(Törőcsik Nagy Gábor fotója)

Édeskevesen engedhetik meg maguknak, hogy az újabbkori ünnepek sorába vett Bálint-napot utazással tegyék emlékezetessé. Pedig nagyon sok utazási iroda erre szólít fel, Velence, Párizs, Prága, Bécs irányába csalogatnak. Szinte azonos a kínálat a nőnapra, de már a tavaszi szünidő gondolata is foglalkoztatja azokat, akik az idegenforgalomból élnek. Az irodák igyekeznek megragadni bárminemű ünnepet, hosszú hétvégét, nyári, téli, tavaszi, vagy őszi szünetet (sőt már a vallási ünnepeket is) hogy ötletekkel bombázhassanak, és fenséges látnivalókkal, feledhetetetlen élményekkel kecsegtessenek. Kétségkívül nem alaptalanul.

Persze nem kell feltétlen messzire menni, sem utazási irodákhoz fordulni, ha világot akarunk látni. Elég az ötlet, egy kis pénz és idő, nem kevésbé alapos odafigyelés ahhoz, hogy útnak eredjünk. Feltölthet bennünket a közeli, mégis ismeretlen táj, a megismerés, a kikapcsolódás, a szokásos mederből való kilépés, csakúgy az útitárs, vagy épp az együttlét. Kell ennél több? Íme néhány ajánlat részünkről, hogyan lehet egy szép, romantikus napot, esetleg hétvégét eltölteni itt a közelben, a Délvidéken.

Székelykeve

A magyar nyelv legdélebbi bástyájának tartják Székelykevét (szerbül Skorenovac). Turisták járnak a csodájára, kutatók látogatják, sokan egyszerűen csak hazajárnak. Mégis egyre üresebb, fogyatkozik, hiszen az elmúlt évtizedekben folyamatosan költöztek el innen az emberek, akár Bácskába, akár az anyaországba települtek át, vagy messzebbre vetette őket az élet, innen hiányoznak. 1910-ben 4541, 1921-ben 4195-en, 1948-ban 4465-en, 1991-ben 3213-an, 2002-ben 2501-n, 2011-ben pedig 2596 főt számláltak meg a Kevevárától/Kovintól alig hat kilométerre levő székely-magyar szigeten. A magyarság megőrizte többségét a településen, 1910-ben 73, tíz évvel ezelőtt pedig 86 százalékát tették ki a lakosságnak. A legutóbbi népszámlás idevágó adatait nem sikerült megtalálni, könnyen megtörténhet, hogy ennek közzététele is várat magára, ugyanis a végleges, mindenre kiterjedő adatokat még mindig nem hozták nyilvánosságra.

Atya, Atyavár

Alapjában véve régóta csak romjaiban látható, ismeretlen még a neve is. Egykor Atyának, Atyavárnak hívták, ma a horvátországi Šarengraddal azonosítják, mert ennek a Duna jobb partján fekvő településnek a közelében emelkedett a magasba egykor Atya vára, a neves középkori Maróti család tulajdona. A helység Újlaktól/Iloktól 8 km-re nyugatra található, és közigazgatásilag is idetartozik.
Első említése Athya néven 1275-ből származik, mint földesúri birtok szerepelt. Maróti János macsói (ma Mačva) bán építhette a Boszniából a közeli Szt. Lélekre menekült ferencesek védelmére. A Maróti család kihalta után vingárti Geréb Mátyásé és Péteré. Más források szerint a várat Kükei Szár László nyitrai ispán építhette a XIV. század elején, majd a Marótiak 1476 előtt helyreállították.

Németek Vajdaságban

Fél millió szerbiai él és dolgozik Németországban, körülbelül ennyi német élt a II. világháború végéig a Vajdaság területén. Most, azaz a 2002-es népszámlálási adatok szerint még 4000-en sem, 3901-n maradtak. Ez a hivatalos adat, ám valószínűsíthető, hogy számuk ennél kicsivel nagyobb. Sokan ugyanis nem vállalják nemzeti hovatartozásukat (nem csak a németek közül), ezenkívül a vegyes házasságok sem kedveznek a nemzeti kisebbségeknek. Ugyanakkor a németek visszaszivárgását is tapasztalhatjuk, ugyanis a magánosítás során mintegy 250 szerbiai vállalkozás került német kézbe. Kérdés van-e ezeknek az embereknek vajdasági gyökere, vagy csak az üzlet hozta őket errefelé.

Sándoregyháza

A középső irányjelzés a sándoregyházi szigetek felé mutat

Pancsovától délre a Duna mellett fekszik Sándoregyháza/Ivanovo,  a három dél-bánáti bukovinai székely település közül a legdélebbi. A 2002-s népszámlálás szerint 1131 lakosának 39,96 százaléka magyar, mégsem használják a Sándoregyháza kifejezést, még egymás között sem. A hihetetlen méretű fogyatkozást akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy ez a csaknem 40 százalék 452 embert jelent, míg tíz évvel korábban a településen 664 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
Ez bizony jelzésértékű, de mégsem kell rajta csodálkozni. A falu meglehetősen távol esik a tömbtől, szinte kapcsolata sincs a magyar nyelvi környezettel, a közeli nagyvárosok: Pancsova, vagy a szerbiai főváros, Belgrád felszippantotta a megélhetésért küzdő embereket. Mindenesetre a falu bejáratánál is az Ivanovo felirat fogadja az érkezőt.

„Rokon" templomok

Szent Vendel templom, Sándoregyháza

Igen nagy hasonlatosságot mutatnak a muzslyai, valamint a Bánát déli részében épült ürményházi, sándoregyázi és székelykevei templomok. Idő kell, míg az ember rájön, nem a memóriája csal, hanem valóban elképesztően nagy a „rokonság", a hasonlatosság ezeknek a településeknek a római-katolikus templomai között. Nem véletlenül:

„A temesvári püspökség a XIX. század utolsó éveiben, illetve a XX. század elején több új templomot emeltetett, s ezek közül négy, mégpedig a muzslyai, az ürményházi, a székelykevei és a sándoregyházi ugyanazon terv alapján készült. Ez utóbbi építtetésének teljes költségét Bonnaz Sándor csanádi püspök fedezte. Tiszteletére kapta a falu az addigi Nagygyörgyfalva helyett – amit a Duna szabályozásával megbízott Nagy György után kapott – a Sándoregyháza nevet. Aztán az 1920-as években Ivan Guran bolgár telepesről átkeresztelték Ivánovóra." – áll többek között a helység krónikájában, melynek ismeretében nem is kell tovább csodálkozni a nagyfokú hasonlatosságon. A templom 1889-ben épült és Szent Vendelről nevezték el.

Újsóvé

A gabonaőrlés szép emlékét őrzik a szélmalmok, noha alig maradt belőlük a valamikori többszáz közül Vajdaságban. Rosszabb sorsra jutottak az őrlés eszközéül szolgáló vízi-, vagy szárazmalmok, melyek csaknem teljesen eltűntek. Minderről azonban írtunk már. Hogy ismét a szélmalmokra terelődött a szó, annak elsősorban az az oka, hogy egy különlegesre bukkantunk Újsóvén, azaz Ravno selon.  

Ennek a szélmalomnak csupán az adja meg a különlegességét, hogy nem a múlt öröksége, hanem újabbkori építmény. Vladimir Stepanov magánszemélyként építette ki a Jegricska/Nagybara partján, egy igazán szokatlan helyszínen: a szeméttelep helyén. Évekig Hollandiában dolgozott, majd megtakarított pénzét egy természeti oázis kialakításába ruházta be szülőfalujában. Az oázis tekintélyes részét maga a folyó, a Nagybara adja, központi létesítménye pedig természetesen a szélmalom. Ennyivel azonban nem érte be, mert a malom köré sokféle növényt honosított meg a világ minden tájáról, így természetes, hogy az állatvilág vidékeinkre jellemző egyedei is szívesen választják élettérül a helyet. Így már talán érthető az is, hogy a hely rászolgált az oázis elnevezésre.

Csángók Bánátban és Bácskában

A csángó szó jelentése máig tisztázatlan, vannak akik annak „kóborló", „vándorló", „csámborgó" jelentését vallják, mások a „csonk" eredetet magyarázzák. Az emberek nagy része a csángót kiegyenlíti a moldvai csángókkal, holott e név alatt egyrészt olyan magyarokat értenek, akik a moldvai és havasalföldi területen élnek, de ez a székelyektől különvált magyar csoportok összefoglaló neve is. Megkülönböztetünk például gyimesi csángókat, hétfalusi csángókat,bukovinai eredetű csángókat... Az elnevezések abban egyeznek meg, hogy olyan néptöredékről van szó, amely az anyaországtól távol, idegen környezetben máig megőrizte sajátos etnikai jellegét, ősi nyelvjárását, anyagi- és szellemi kultúráját. Vannak, akik szerint téves összetéveszteni a bukovinai székelyeket a csángókkal, ismét mások sértőnek találják a csángó kifejezést.
A Bánát déli részébe, illetve a II. világháború idején Bácskába került csángóknak, vagy bukovinai székelyeknek mindenesetre hányatott sors jutott ki. Különösen ez utóbbiakról tudunk keveset.

Kulpin, azaz Kölpény

A hosszú ideje szlovák többségű, dél-nyugat bácskai Kulpinról manapság kevesen feltételezik, hogy Bácska legrégibb helységei közé tartozik. Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai című pótolhatatlan műve, de a Pallas Nagy Lexikona szerint is azonban ez minden bizonnyal így van, sőt a hivatalos magyar névvel, Kölpénnyel egyenes összefüggésbe hozzák. Anonymust idézik, miszerint „korában már virágzó telep lehetett, mert bizonyára a névhasonlóság alapján fűzi ehhez az ősi Kölpön vitéznek nevét, amikor a 41. fejezetben azt írja, hogy Árpád Csongrádról Titelig és a szalánkeméni révig jött s az egész Tisza és Duna alján lakó népet meghódította."

„Innen megindúlva, a bodrogi részekre jutának és a Vajas folyó mellett tábort ütének és azon részeken a vezér nagy földet ada minden lakosaival együtt Tasnak Lél atyjának és anyai nagybátyjának, Kölpön-nek, Botond atyjának." – írta Anonymus.

A dolog akkor válik izgalmassá, amikor kiderül, hogy a kölpények valójában skandináv eredetű népcsoport, amelyet az Árpád-ház korai uralkodói, közülük is elsősorban valószínűleg Taksony fejedelem, illetve trónörököse, a jövendő Géza fejedelem katonai segédnépként, illetve határőrökként használt. A kölpények a bizánci császárság haderejében is ott voltak, a XI. században kulpingoi néven említik őket. Hogy mindennek pontosan mi köze lehet a Petrőc/Bački Petrovac községhez tartozó faluhoz? Több mint sejthetjük!