Doroszló nemcsak kegyhely

A legenda szerint a XVIII. században egy vak pásztor megmosta a szemét a kút vizében, és visszanyerte látását. A Szentkút vizét a hívek ma is gyógyhatásúnak tartják. A kút előtt kialakított kis medencében sokan megmossák a kezüket vagy a lábukat, mások pedig flakonokba töltve az otthoniaknak is visznek a csodavízből. A régen Bajkútnak nevezett forrásnál a gyógyulásban reménykedők egymásnak mesélik történeteiket, hogy kinek mikor és miben segített a csodakút vize.
Az már nem legenda, hogy a doroszlói kegyhely Bácska leglátogatottabb búcsújáróhelye. Szeptember 8-a, Kisboldogasszony napja ha hétköznapra esik, akkor hozzávetőlegesen 5000 ember keresi fel, ha viszont hétvégére esik a búcsú napja, akkor akár 15-20 ezren is megfordulnak. Szinte hihetetlen, de több vajdasági településről gyalog indulnak a hívők Doroszlóra, a többség azonban a kényelmesebb utazást választja.
Doroszló persze nemcsak kegyhely. Kivételes emberek lakják, talán ezért költözött ide egykoron életének utolsó éveiben Herceg János akadémikus és Fehér Ferenc költő is. Egyikük sem származott innen, valami „csodás” erő vonzotta őket ide. Herceg János házát eladták, Fehér Ferencét azonban emlékházzá nyilvánították, rendezett és látogatható.

Duna parti várak

Huszonegy szerbiai vár közül hét a Dunához kötődik, vagy épp a Duna mellett van. Közülük egy sem élvez kivételes státust, így a péterváradi sem, mégha egyike a legimpozánsabbaknak is az országban, és a bácsin kívül minden bizonnyal a legközelebb áll hozzánk.
A többi, az országhatáron belül északról dél felé haladva: Bács (a Mosztonga folyócska felől közelíthető meg, a Dunához közvetlenül nem kötődik, tehát kivétel), majd Újvidéknél a Pétervárad, a Kalemegdan Belgrádban, az impozáns falairól ismert Szendrő (Smederevo), a Fehértemplom közelében levő, ám a Duna túloldalán fekvő Ráma (Ram), a festői szépségű Galambóc (Golubac), és a legkeletibb, a Fetislam Kladovónál.

Vár a Péterváradon



Elég egy rövid sétát tenni a mai formáját 1692 és 1780 között elnyert péterváradi várban, hogy rájöjjünk arra, igazán megért a helyzet, hogy méltányosabban bánjunk vele. Már csak azért is, mert a város jelképének számít, értékes és közkedvelt hely, idegenforgalmi attrakció.

A méltányos viszonyulás helyett azonban inkább csak nagyra törő nyilatkozatokat hallunk, vagy éppen csalódunk, amikor kedvezőtlen hírt hallunk a várkomplexumról: például ismét lemaradt az UNESCO világörökségi listájának szerbiai jelöltjei közül, katakombáiban megbújó hajléktalanok tűz áldozataivá váltak, nincs pénz a felújítására... Ha körülsétáljuk a letűnt korokat idéző még ma is impozáns létesítményt, meggyőződhetünk, hogy katakombáit, rejtett zugait nem emlékhelyként hasznosítják, hanem a hajléktalanoknak nyújt menedéket a fagyos napokon. A föld feletti élet egészen más képet mutat: a vár egyes részeit privatizálták, felújították, képzőművészek műtermei váltják egymást. Sétányait a látogatók szinte egész évben elárasztják, szállodájába a mondén világ jár, a július elejei Exit fesztivál idején pedig sokan, mondhatni kíméletlenül sokan látogatják.

A Duna hídjai



Egy folyó, két part, sok-sok ember. Közöttük híd. Ha lírikus hangulatban lennék, talán folytatnám ezt a képsort, mely a világon bármely folyóról elmondható lenne. 

Sajnos, nem volt szerencsém végigutazni a Dunán. Egy-egy szakaszát azonban láthattam, például Újvidéktől délre, Ramtól Kladovóig, vagy a magyar-szlovák országhatár kicsit hosszabb szakaszán Komárom-Esztergom-Visegrád vonalán.
Gyönyörű mindenütt.
Hatalmas, mint a tenger Ramnál és Galambócnál (Golubac), sebes a szorosoknál, a Kis-, és Nagy Kazánnál a Vaskapu közelében, csaknem kék színű Komáromnál (legalábbis a reggeli órákban ha hátat fordítunk a napnak)... A partjai változatosak, árterületei, hídjai ugyancsak. Fotónkon a három újvidéki Duna-híd közül a középső, a péterváradi vár alatti kecses ívű felújított híd. Mindhárom újvidéki hidat 1999-ben a NATO-légitámadások során lebombázták.

Zalánkemén

Jobbra is, balra is síksági ember szemének szokatlan löszplató tarkítja a tájat a Duna és a Tisza találkozásánál. A Dunától balra Titelnél, jobbra pedig Zalánkeménnél (magyarul Szalánkeménnek is nevezik, de van, pl. Balla Pál, aki Sóvárnak nevezi, és az elnevezést a hunok idejére teszi, szerbül: Slankamen) magasodnak ki löszhegyek a síkságból.
Enyhe dombvidékre érkezik tehát az, aki Újvidéktől mintegy 50 kilométerre délkeletre, bármilyen okból Zalánkeménre utazik, aztán egykettőre olyan érzés keríti hatalmába, mintha már látott vidéken járna, mondjuk: Titelen.

Titel

Lassú, kanyargó folyásában végtelen területeket tart állandó mocsár alatt, mivel partjai csaknem mindenütt alacsonyabbak, mintsem a magas vízállást rakoncáik közé zárhatnák. Mikor nagyon megárad, messze elönti az alföldi síkságot. Rombol; de termékenyít – írta a nagy útleíró, Jókai Mór a XIX. században a Tiszáról.

Azóta a Tisza nagyon megváltozott, de hosszú útján továbbra is szinte átíveli a Kárpátokat. Egyik izgalmas szakasza a délvidéki lösz-hátság, vagyis a Titeli-fennsík, ahol az egyetlen vajdasági mellékfolyója, a Bega (újabban Béga) belefolyik, és innen nem messze a nagy, „szőke" folyam a Dunába ömlik. Nemcsak a részrehajló helybeliek állítják, hogy itt különösen szép a folyó, ezt jómagam is tanúsíthatom. Ezenfelül a táj is elragadó, talán azért, mert nem síksági jellegű: a löszhegy mint egy sziget kiemelkedik 110-130 m-es magasságával (94 km²-nyi alapterületen) a végtelennek tűnő Alföldből, s különlegessé teszi a folyó itteni partszakaszát is.

A szőke Tisza

A Tisza Titelnél

Közelíthetünk a népművészet, a legendák, a költészet, vagy akár a madár-, és állatvilága felől, de a folyószabályozás, a ciánszennyezés, sőt a ‘virágzás oldaláról is, egyre megy, mindenképp a Tiszáig, a legmagyarabbnak tartott folyóig jutunk el. Közelíthetnénk akár a hidak felől is, hiszen nem is túl régen, 2010 karácsonyára készült el a Bácskát és Bánátot összekötő, Ada és Padé közötti híd, kétségkívül a legimpozánsabb a folyó vajdasági szakaszán. Híd könnyíti a Tisza mentén élő emberek életét Zentánál, Törökbecsénél, Zsablyánál, Titelnél is, de ez valójában nem sok, a folyó mindkét oldalán élők szerint több híd kellene a zavartalan közlekedéshez.

A verseci hegy alatt

Valakit a szőlő, valakit a táj vonz Versecre, a román határtól alig 14 kilométerre fekvő városkába. Még másokat a gazdasági kilátások, a sport, a kultúra csalogat. S itt mindebből kijut.
Tény azonban, hogy jócskán kell utaznia annak, aki ide kívánkozik. Végtelennek tűnő síkság után sejlenek csak fel a Dél-Kárpátok legnyugatibb vonulata, a Verseci-hegy domborulatai, akkor, amikor már az utas hinni kezdi: nem is olyan kicsi ez a Vajdaság. Aztán tovább haladva Bánát délkeleti csücske felé jó messziről ránkköszönt a hegytetőre épített, XIV. századbeli vár egyetlen megmaradt része is, az őrtorony, mely mostmár nincs olyan siralmas és szinte közveszélyes állapotban, mint nemrégiben, mert sikerült felújítani.
Ha a szemünkkel bemérjük az őrtornyot, akkor lefelé haladva felsejlenek a csodaszép szőlőültetvények is, és az egyre terjeszkedő víkendövezet. És, hát a hegy alatt, a város!
A jó levegő csalogatná oda az embereket? A helybeliek szerint valóban sok a kilencven-, százéves polgártársuk. Állításukat a statisztika is alátámasztja, Versecen továbbélnek az emberek, mint Vajdaság, Szerbia más vidékein. A belgrádiak különös előszeretettel járnak – és vásárolják a telkeket –, a tőlük alig nyolcvan kilométerre levő verseci hegyaljába, a bő szőlőtermő vidékre.

Zasavica

Kedves földimtől, a virágkertészetéről széles körben ismert, temerini Törteli Lacitól hallottam nem túl rég, hogy jó kapcsolatban van a zasavicai nemzeti park vezetőségével, és tőlük szerezte be őshonos szürkemarháit. Nem vallottam be neki (bevallom hát mindenkinek), fogalmam sem volt, hol lehet az a Zasavica, ahol őshonos állatokat tartanak. Az internet segítségével persze gyorsan helyre kerültek a dolgok. Mikor rájöttem, hol is van ez a bizonyos természeti oázis, roppant sajnáltam, hogy nem néztem alaposan a környék után, amikor nem sokkal korábban épp azon a vidéken jártunk. Aztán meghirdettek egy dinoszauruszoknak szentelt kiállítást épp ebben a természetvédelmi övezetben, így adott volt az „ok", hogy újra útra keljünk Szerémség felé.

Szávaszentdemetertől Mitrovicáig

A legnagyobb szerémségi város, Mitrovica/Sremska Mitrovica – középkori magyar nevén Szávaszentdemeter –, kétségkívül a legnagyobb múltra visszatekintő városok közé tartozik a mai Vajdaság területén, ha nem épp a legrégebbi település. Az enyhén dombos vidéken elterülő területen, a Száva mocsaras partján már állítólag 7000 évvel ezelőtt, vagyis a neolitikus kultúra terjeszkedése idején is volt élet, de a római korban érte le virágkorát, amikor Sirmium néven már az i.e. 1. században gyors fejlődéséről tesz tanúbizonyságot. A város különleges stratégiai és katonai jelentőséggel, később az egész pannon térség kereskedelmi központjává vált. Itt, vagy a környéken született Traianus, Aurelianus, Maximilianus császár. Fejlődésének csúcspontját a tetrarchátus idején érte el, amikor a birodalom négy legfőbb városának egyike volt. Ekkor császári palotája, amfiteátruma, pénzverdéje, színháza, számos temploma, fürdője, palotája és pompás villája volt. A császári palota, a lóversenypálya, a kikövezett utcák, a vízvezeték és csatornahálózat, fűtésrendszere azt bizonyítja, hogy az egykori lakók bizony nem szenvedtek hiányt semmiben. Ezután jöttek a hunok, a keleti gótok, gepidák, az avarok, akikkel együtt érkeztek szlávok is. A magyar honfoglalás után a város hol Magyarországhoz, hol a Bizánci Birodalomhoz tartozott, majd a török uralom idején, amikor nemcsak a városból, hanem szinte egész Szerém vármegyéből elmenekült a magyar lakosság, újabbnál újabb hullámban húzódtak be a szerbek, akik ugyancsak a török elől menekültek. A törökök azonban jó időre itt felejtették magukat, sőt innen igazgatták egész Szerémséget.

Fehértemplomi tavak

A fehértemplomi Szent Anna katolikus templom

Nincs sok természetes tó Vajdaságban. Legtöbb állóvízünk emberi tevékenység nyomán keletkezett, akár téglagyárak környékén, akár erőművek építésekor. Keletkezésüktől függetlenül mégis talán a legismertebb a Palicsi- és a Ludasi-tó, valamint az Écskai- és a Ruszanda-tó Bánátban, továbbá az Obedi-láp Szerémségben.

A leg-legeket tekintve kétségtelenül a legnagyobb idegenforgalmi hagyományokra a Palicsi tekinthet vissza, a legkevésbé urbanizált pedig az Obedi. Országos, tehát szerbiai szinten a legnagyobb a 253 négyzetkilométer felületű, mesterséges Đerdapi-tó, az egyik kegszebb pedig a Drina mentén ugyancsak vízierőmű építés közben keletkezett Perućaci-tó. A legfelkapottabbak viszont az utóbbi években minden bizonnyal az egymáshoz igen közel eső fehértemplomi-tavak, valamint a szűkebb Szerbia északkeleti részén, Veliko Gradište melletti Srebrno jezero, azaz Ezüst-tó.

Nagybara, Jegricska

 

2012 október 2-án is több mint 20 fokot mérünk a Kárpát-medencei Alföld déli részén. A sok meleg, esőmentes nap következtében a folyók szintje alacsony, a természet még nem mutatja őszies arcát. S ezen nem is csodálkozunk.
A Jegricska folyócska, vagyis a Nagybara – ahogyan Temerinben nevezik, bár történelmi távlatokban az Egres elnevezés is felmerül –, partján csupán a vándormadarak sorakozója, és viselkedése árulkodik arról, hogy itt az ősz.
Csodaszép a vidék.