Határok nélkül



Szováta

Első pillantásra átlagos tavacskának tűnik a vajdasági déli végektől több száz kilométerre keletre fekvő szovátai Medve-tó. Nem kevésbé a helységben rejtőző, nála is kisebb: Rigó-tó, Vörös-tó, Zöld-tó, Ifjúsági-tó... és a többiek. A tavak körül 8,5 km hosszúságú erdei sétányt alakítottak ki, így táblák vezetik az arra járókat. Az átlagostól mégis nagyon különböznek ezek a tavak. A Rigó-tó pl. mondhatni büdös, de gyógyerejű iszapjáról nevezetes, pedig átmérője aligha haladhatja meg a 30 métert. Az Ifjúságiban csónakázni lehet, a Mogyorósiban fürödni..., a legismertebb mégis a Medve-tó, mint a világ egyetlen heliotermikus tava.
 
Medve-tó
Rigó-tó, az iszapját tartják gyógyító hatásúnak
Sétány az erdőben

A múlt szelete korszerű formában
Tekintélyes méretű a kilátó

Szováta 500 méter körüli magasságon fekszik, de magasabb hegyek övezik
 
Romániában „vezetékerdő" nélkül nincs település
Az itteni gyógyfürdőkezelések a tóból nyert természetes sóra épülnek. Rendkívül magas sótartalmú vize miatt ezt a tavat Erdély Holt-tengerének is nevezik. Hőmérséklete nyáron eléri a 35°C-ot is, ami ideális feltételeket biztosít pihentető úszáshoz. A sós víz jótékony hatással van a mozgásszervi megbetegedésekre, egyes bőrbetegségekre, antibakteriális és gyulladásgátló tulajdonságai miatt a tóból nyert iszapot pedig pakolás formájában mozgásszervi és nőgyógyászati megbetegedések
kezelésére is alkalmazzák...

A tavak között felszíni sóréteg

Részlet a sódombról
 
Szóval, eredeti hely. Több mint 25 éve jártam ott először. Akkor nagyon monarchiabeli hangulatot árasztott. Időközben eltűnt több jellegzetes múlt századvégi díszes faépület (a palicsiakra emlékeztettek), egykori nyaraló, és a nagyon magyaros jelleg. Mostanáig számos korszerű szálloda, magánhotel épült ki, megjelentek az ortodox-templomok, a turisták tekintélyes része román, és valamivel kevesebb a magyar. Más szinte fel sem bukkan a csodaszép tájon. A Medve-tó feletti teret a Danubius-szállodalánc sajátította ki, és nem csak azt, hanem a víz exploatálását is. A turistaidény június 17-én kezdődött, állítólag idén nyáron is sok vendéget várnak. Különlegesség, hogy Moldáviából is sok vendég érkezik. Ők a legkisebb pénztárcájúak. Autójukban alszanak, a szemetet szétdobálják, de akár három hetet is a fenséges vidéken töltenek. Furcsa turisták. Őket korábban nem lehetett látni. A két és fél évtized alatt megújultak a vendéglátóipari létesítmények is, de ma sincs lépten-nyomon kávéház, cukrászda, étterem. Inkább padok, kis parkok várják a város szívében sétálókat. Vagyis nyugalmas, jó ott lenni.
A szovátaiak kilátót is építettek a környék kémlelésére, és nem fizettetnek érte belépőt. A hosszú sétány is jó húzás volt részükről. Családosok, idősek, fiatalabb párok egyaránt szívesen járják körbe a madarakban különösen gazdag erdős, tavakban gazdag, egészséges mértékben urbanizált vidéket.
Hajrá szovátaiak!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Doberdó

A katonadalokból jól ismert Doberdó neve nemcsak a magyar hadtörténet lapjaira került fel, hanem bevésődött a népi emlékezetbe is. Leginkább persze azokhoz a városokhoz és körzetükhöz fűződnek eleven emlékek – például Budapesthez, Temesvárhoz, Szegedhez, Debrecenhez, Nagyváradhoz, Székesfehérvárhoz – ahonnan bevonultak a frontszakaszt védelmező katonák.
Az osztrák-magyar haderő, melynek felét magyar katonák alkották az Isonzó-fronton, a folyó északi és középső szakaszán a keleti oldalon húzódó magaslatokat foglalta el, kivéve a tolmeini és a görzi hídfőt, ahol előretolták állásaikat a folyó nyugati oldalára. Mivel a folyó déli, 15 km hosszú ívét mindkét oldalról sík vidék határolta, ezért itt keletebbre, a Doberdó-fennsíkon építették ki az első védelmi vonalakat az itt harcoló, túlnyomórészt magyar ezredek.
 

 
A már két fronton is harcoló, az orosz fronton súlyos veszteséget elszenvedő Monarchia 1915 tavaszán – a németekkel egyeztetve – már hajlott arra, hogy az újabb front elkerülése érdekében Dél-Tirolt átengedi az olaszoknak, de az utóbbiak emelték a tétet, s Dél-Tirol mellett már Triesztet és a dalmát-szigeteket is követelték. Végül megegyeztek a jóval többet ígérő antant hatalmakkal, akik az 1915. április 26-án aláírt titkos londoni egyezményben minden lényeges olasz területi igény teljesítését rögzítették, sőt még a felosztani tervezett Török Birodalomból is ígértek területet nekik. Cserébe az olaszok azt vállalták, hogy egy hónapon belül a Monarchiát megtámadják. Csak ezt követően, május 3-én mondták fel a Hármas Szövetséget, majd május 23-án hadat üzentek a Monarchiának. A hír váratlanul érte az osztrák és a magyar közvéleményt, és nem kis felháborodást váltott ki az „áruló taljánok” magatartása. A politikusokat kevésbé lepte meg az olaszok átállása.

Viszont ma rendezett helyszíneket találunk mind Olaszországban, mind Szlovéniában, a Nagy Háború helyszínét mind többen látogatják a száz éves évforduló jegyében.
 



 
 


 









              Isonzó
 
 
Az Isonzó folyó (olaszul Isonzo, németül Sontig, szlovénül Soča) a Júliai-Alpokban ered, 1100 méteres magasságban. Innen déli irányba kanyarogva folyik a mai olasz-szlovén határral párhuzamosan, Kobarid (Caporettó), Tolmin (Tolmein), Nova Gorica, Gorizia (Görz) és Gradisca városokon keresztül az Adriáig. A folyóról kapta nevét az első világháború Isonzó-frontja.Tizenkét nagy csata folyt ott, rengeteg áldozattal, legtöbb délvidéki ezt a frontot járta meg az Nagy Háború idején.
 
 
 A folyó Szlovéniához tartozó, gyors folyású szakasza Európa egyik legszebb vadvize és a raftingolók paradicsoma. Görztől északra 500-600 méteres, meredek hegyoldalak követik, majd a hegyek egyre magasodnak, s Tolmeintől északra már a kétezer métert is meghaladó csúcsok alpesi láncolatot alkotnak, ami lehetetlenné tette ezen a szakaszon a gyors, áttörő hadműveleteket az olasz csapatok részéről. Az olasz támadások ezért a Görztől délre eső – akkor a Monarchiához, ma Olaszországhoz tartozó – alsó szakaszra koncentrálódtak, ahol az osztrák-magyar csapatok védvonalaikat kiépítették, főként a Doberdó-fennsíkra támaszkodva.
Most nem piros a folyó víze, mint az első világháború idején. Gyönyörködni lehet benne, ha kiszélesedik, ha beszűkül. A neve mégis rossz emlékeket idéz talán nem csak magyar nyelvterületen.
    






  A Zsolnay-értékmentő

 
   A Gyugyi-gyűjtemény 2010-es megnyitása óta Pécs leglátogatottabb kiállításának számít, öt esztendő alatt mintegy 150 ezer érdeklődő volt kíváncsi az egykor ebben a városban készült kerámia-műtárgyakra. A kivételesen értékes gyűjtemény a lehető legjobb helyen, a Zsolnay-negyedben, a Sikorski-házban kapott helyet, és az év minden napján látogatható. A kiállítás érdekessége, hogy ezek a műtárgyak a világ számos pontjára elkerültek az elmúlt 100-150 évben, majd Gyugyi László, az Egyesült Államokban élő műgyűjtő megszerezte őket, aki jelentős részüket „hazahozta" Pécs városába, és a széles közönségnek ajánlotta fel. A nemes lelkű műgyűjtő négy évtized alatt hozta létre az egyedi kerámiatárgyakból, vízfestékkel készült Zsolnay-tervrajzokból, fényképalbumokból álló kollekcióját. Túl van már a nyolcvanadik életévén, mégis évről-évre gyarapítja a világon is páratlannak számító kiállítás anyagát.

Legutóbb június elején bővült a már több mint hatszáz műtárgyat felölelő Gyugyi-gyűjtemény, ezúttal tizenkilenc újabb Zsolnay-alkotással gazdagodott a Zsolnay kulturális negyedben látható állandó tárlat. A gyűjtemény eszmei értéke felbecsülhetetlen. Darabjainak értékét és különlegességét tovább fokozza, hogy minden formából, dekorációból és technikai variációból csupán néhány példány készült. Ráadásul a külföldi kiállításokra szánt, Magyarországon őrzött úgynevezett duplum példányok az első és a második világháborúban megsemmisültek.

De, hogy került Gyugyi a Zsolnay-hagyaték bűvkörébe? Amerikába érkezése után, az 1960-as évek végén kezdett el magyar művészeti tárgyakat, akkor még inkább festményeket gyűjteni. – 1974-ben egy Pittsburgh melletti városban rendezett aukción vettem az első Zsolnay-tárgyat, egy viszonylag egyszerű, magyaros díszítésű, Klein Ármin által tervezett korsót, amit egyszerűsége dacára is feltűnően szépnek találtam – mesélte a magyarországi sajtónak. – Ekkortól kezdtem komolyan érdeklődni a Zsolnay művészeti kerámiák iránt és tanulmányozni őket. Bár huszonhárom éves koromig Magyarországon éltem, tudtam a Zsolnay gyár létezéséről, de a kerámiaművészeti tevékenységükből keveset ismertem. Természetesen mint kezdő gyűjtőnek először csak az volt a fő szempontom, hogy a darab „szép” legyen. Zsolnay Vilmos, Teréz, Júlia, Júlia férje, Sikorski Tádé és Miklós) által meghatározott korszakait, másrészt koncentráljon a korai historizmusra és a szecessziós „aranykorra”.
A „szépséget” akkor nem definiáltam, bíztam saját ízlésemben. Később a szépség mellett fontossá vált, hogy a tárgy korabeli, vagyis első kiadás legyen, és hogy a forma összhangban legyen a dekorral. A főkoncepció végül az lett, hogy a gyűjtemény egyrészt jellemezze az eredeti Zsolnay család egyes tagjai (Zsolnay Vilmos, Teréz, Júlia, Júlia férje, Sikorski Tádé és Miklós) által meghatározott korszakait, másrészt koncentráljon a korai historizmusra és a szecessziós „aranykorra”.
         




     Plitvicei-tavak

Azt mondják Plitvicét minden évszakban érdemes felkeresni. Nekem a nyár nagyon bejött, még akkor is, ha a legmagasabb vízesésekről elég gyengén csordogált a víz. Lehet tavasszal több a víz, lehet télen még inkább kifejezésre jut a megigéző tájban a vízfelület tisztasága, áttetszősége, vagy színe, lehet ősszel magával ragadna a színgazdagsága, de a nyárnak is megvan a szépsége. Beért a növényzet, bugyog és hűsít a vízpára, a tavak eszméletlenül szépek, akár a virágok sosem látott színárnyalatokban pompáznak, attól függően épp milyen magasságból vagy melyik oldalról szemléljük őket. Persze nem választás kérdése volt számomra a plitvicei látogatás, hanem egyszerűen alkalom. Így adódott, és én két kézzel ragadtam meg ezt az alkalmat, hiszen aki a régi Jugoszláviában szocializálódott, annak ez a hely fogalom, és nem kell bizonygatni, hogy a Plitvicei-tavak világviszonylatban is rendkívüli hely.

Persze rengetegen kíváncsiak rá. Lengyelek, németek, magyarok, szlovének, szlovákok, távol-keletiek, spanyolok a tengerpartra igyekezve gyakran megállnak ott. Szerbek, szerbiai rendszámú autó ottjártunkkor sehol. Nagyon kevés szerbiai vendég járhat arrafelé is, akár a Kvarner-öbölben, ahol ugyancsak alig lehetett szerbiai rendszámú autó találni.
Viszont itt is, a tengerparton is pontosan olyan a nyelvi kavalkád, mint az egykori békeidőkben volt – mennyire jó volt a fülnek! –, és hál’ Istennek azért sem esett bántódásunk, mert Szerbiából jöttünk, ellenkezőleg, mi is pont olyan vendégek voltunk, mint mások. Kedvességből is, fizetségből is egyaránt kijárt. Parkolás 1 euró óránként, belépő 15 euró (felnőtteknek), de csak kunát fogadnak el. Az eszem-iszom rém drága, nagyon érdemes magunkkal vinni néhány szendvicset, vizet a hosszú túrára.

Merthogy Plitvicére több időt kell szánni, mint három-négy óra. Az 1979-től az UNESCO természeti világörökségéhez tartozó nemzeti park területe mintegy 300 négyzetkilométert foglal magába, így mégha a turisták előtt nyitva álló, kisebbik részét szándékozzuk csak bejárni, bizony fel kell gyűrni a gatya szárát. A turistákat hajókkal, buszokkal segítik (nem kell külön fizetni), de gyaloglás, a gondosan kialakított sétautak végigpásztázása nélkül aligha látunk valamit abből a szépségből, ami a vidék kínál.

A sűrű erdőkkel borított területen 16 egymással összefüggő, tiszta vizű tó található. Ezt persze nem látjuk át, hanem egyre feljebb jutva a hegyes vidéken tisztul ki a kép előttünk, és jövünk rá, hogy a szintkülönbségnek köszönhetően a természet csodálatos vízeséseket hozott létre, és ezek belezuhannak a tóba, majd a másik oldalon elhagyják a tavat, lejjebb csordulnak, egy újabb tavat képezve. Vagyis minden irányban víz csöpög, csörgedez, patakzik, folyik, vagy épp zúdul, a vízfelületek színe pedig a türkíztől a smaragdzöldig terjed a a fényviszonyoktól függően. A legalsó tó 503 méter magasságban terül el, a legmagasabb 637 méteren található, vagyis a vízesések sorozata 134 méter szintkülönbségen alakult ki. Nem csoda, hogy a növény- és állatvilág is gazdag. A lepkék meglepően jól érzik magukat errefelé, hiszen több mint ötven lepkefajat azonosítottak a környéken. Ezenkívül napjainkig több mint 1140 növényfajt írtak le. A vízben is több jellegzetes növény él, ilyen például a gyakori fehér tavirózsa, vagy a vízesések közelében megfigyelhető, érdekes nevű Zöldszakáll. A park madárvilágába mintegy 140 fajt soroltak be. A tavakban nagyszámú pisztráng él, lehet azért, mert horgászni tilos. Mégis akkor hökken meg a látogató, amikor arra figyelmeztetik, hogy az itt előforduló állatfajok közül „találkozhat” például kora hajnali órákban vagy alkonyatkor egy-egy „aktív” barnamedvével, vagy farkassal, de láthat rókát, hiúzt vagy borzot is. Nos, mi nem láttunk. Talán azért mert a kora délutáni órákban érkeztünk. Vagy kevés időt töltöttünk ott. Majd egy következő alkalommal.


                  Hévíz a tőzegmederből
Magyarország leggazdagabb városkájában, a Balaton északnyugati csücske közelében fekvő Hévízen épp csak hévíziekkel nem lehet találkozni, legfeljebb a mintegy negyven hotel valamelyikének szolgálatában. Itt nincs munkanélküliség, ráadásul a világon egyedülálló természetes tőzegmedrű gyógytónak, a télen-nyáron érkező turistáknak köszönhetően a város alig ötezer lakója a legnagyobb évi jövedelmet jelenhette be az elmúlt években.
Érdekes és szinte Magyarországon is egyedülálló látvány télen, amikor a kicsapódó gőzből párasapka képződik a tó felszínén. Ez a „sapka” gátolja a víz lehűlését, ugyanakkor egy természetes inhalatórium alakul ki. A levegőbe távozó kén-hidrogén és rádiumemanáció belélegezve gyógyhatást eredményez: karbantartja a fáradt hangszálakat. A víz hőmérséklete télen 23-25 °C, nyáron akár a 33-36 °C-ot is eléri. Vize állandó mozgásban van. Egyrészt balról jobbra forog lassan, másrészt pedig alulról felfelé, mivel a meleg víz állandóan felfelé tart, a hideg pedig süllyed le. Ez a kétirányú áramlás állandó mozgásban tartja a tó vizét és ezáltal egyfajta masszírozó hatást éreznek a fürdőzők. Tény, hogy Hévíz Európa legnagyobb gyógyító erejű, melegvizes tava. Ez a tó különleges képződmény, hiszen ellentétben a többi melegvizes tóval, melyek általában vulkanikus eredetű helyeken, agyag- vagy sziklatalajban vannak, ez a tó tőzegmedrű forrástó.
A hévízi tó ritka tulajdonságait a rómaiak is felismerték, így nem véletlen, hogy Hévíz Magyarország egyik legrégebbi és legismertebb gyógyfürdőjének számít. A német, és a nyugatról érkező turisták mindenképp nagyra becsülik, hiszen ha itt egyszer megállnak, nemigen kívánkoznak továbbmenni, legfeljebb Keszthelyig, és a napi járásra levő Balatonig. A többségében magánosított szállodákban elsősorban német szót hallani, az árak is – bár igaz a luxus is –, a nyugati színvonalat tükrözik. A többhektáros, csodaszép parkban épített ötcsillagos Lotus Therme (német tulajdonban levő) szállodában például a kétágyas szállás – teljes ellátással, kényeztető fürdőzési lehetőséggel, minden érzéknek gyönyört nyújtó élménnyel –, naponta 260 euróba kerül. Ez azonban csúcsár, szállást akár 10 euróért is találhatunk, fejenként.
Érdekes, hogy ez az alig párezer lelket számláló helység jegyzi Budapest után a legtöbb vendégéjszakát Magyarországon, évente több százezren keresik fel a fürdővárost. A több mint 200 éves „újkori” idegenforgalmi hagyománnyal rendelkező helyet a hévíziek elsősorban a Festetics családnak köszönhetik, akiknek a birtokába a 18. század közepén került a forrás és környéke. (A közelben található a család keszthelyi kastélya, Magyarország harmadik legnagyobb kastélya.) A fürdőélet felvirágzása legfőképpen gróf Festetics (I.) Györgynek köszönhető, aki céltudatosan építette ki a fürdőtelepet. 
 

 A hévízi tó eredete mégis azokra az időkre nyúlik vissza, amikor a Balaton környéki bazalthegyek és a Balaton is megszületett (20-22 ezer éve). A 38 méter forrásmélységű tavat kén-, rádium-, és ásványanyag tartalmú forrás táplálja, mely bőséges vízhozamának köszönhetően a víz 3-4 napon belül teljesen kicserélődik. A hévízi tó vize egyenlő mértékben gazdag oldott és gáznemű anyagokban, egyesítve a szénsavas, a kénes, a kalcium, magnézium, hidrogén-karbonátos és enyhén radioaktív gyógyvizek kedvező tulajdonságait, ami különösen a mozgásszervi megbetegedésekben szenvedőknek hoz enyhülést.
 

Mindezért látogatják ennyire sokan. Pontosabban nem csak ezért. Mert, sehol sem elegendő a szűz természet, itt is a víz gyógyító erejét terápiás kezelésekkel, gyógykúrákkal egészítik ki, például iszappakolással, a híres súlyfürdővel, gyógymasszázsokkal, ivókúrával. Ezenkívül szállodákkal, kempinggel, vendéglátóiparral, rendezett környezettel, a nevezetességek karbantartásával. Mindezek együttesen teszik kinccsé a nem mindennapos természetes adottságot.

 

                     Ékszerdoboz a városok között



Kíváncsi voltam, miért hívják Kőszeget Magyarország ékszerdobozának, ékességének, amikor oly sok szép más magyar városban volt szerencsém megfordulni. Most már állíthatom: kétségkívül szép, csendes, és rendkívül sikeresen őrzi a múlt hangulatát az ország északnyutati csücskében a Kőszegi-hegység mentén, a Gyöngyös patak völgyében. Hogy mégis mi emeli a legek közé? A látottak alapján azt mondanám, hogy a szép természeti környezetbe ágyazott és megőrzött múlt. Kőszeg azon városok sorát gazdagítja, melyben sorjáznak a XIV., XV. (!) században épült lakóházak, egymást követik a többszáz éves épületek, ódon hangulatú üzletek – cégérrel, a közeli és távolabbi múlt tárgyi emlékei, olyan kövezett utak, melyeket már évszázadokkal ezelőtt is tapostak a kőszegiek... A város magva már akkor is (rég) állt, amikor a Délvidéket éppen újratelepítették a törökvész elmúlása nyomán. Most a múlt azon csipetkéit őrzi rendkívül közvetlen módon (vagyis nem múzeumban), ami számunkra itt, a Vajdaságban nemigen adatott meg Aracsot, Bácsot, és néhány, sajnos romos emlékhelyet leszámítva. Már csak ezért is érdekes, értékes számunkra egy Kőszeghez mérhető település. És nemcsak számunkra. Nem véletlenül vívta ki magának a Magyarország ékszerdoboza címet.
A mintegy 12 000 fős, az osztrák határtól szinte karnyújtásnyira meghúzódó város jellegzetességeihez tartozik mindenképp, hogy három kultúra kereszteződésének ad otthont, a magyar és az osztrák mellett a horvátnak. A németek a 200 évig tartó osztrák fennhatóság alatt települtek be, míg a horvátok a török támadást követően. Nemcsak Kőszegen, a környéken is tapasztalható ez a hármas kultúra-találkozó, nem kevésbé a múlt emlékei. Kőszeget vára tette híressé, ahol a horvát származású Jurisics Miklós 1532-ben megütközött a törökkel, és feltartóztatta Bécs irányába való haladását. A vár maradványait az utódok teljesen körbeépítették, és a város szerves részévé tették. Bejáratától alig száz méterre található a Városháza utca, az ország legrégebbi, ma is városházaként működő épületével, ami a Jurisics tér egyik éke. Eredetileg is városi hivatalnak épült, és már a XIV. században állt, ennek tanúbizonysága a boltíves egykori földszinti tanácsterem és a feltárt lőrések. A Városháza mellett foglal helyet a város egy másik jelképe, a Hősök kapuja. A kapu tornyát 1932-ben, a török ostrom 400. évfordulóján építették eklektikus stílusban. A Hősök tornyában 1977 óta múzeum működik, a Jurisics Miklós Múzeum állandó kiállításokra, valamint időszaki kiállításokra alkalmas termei találhatók itt. Legfelsőbb terméből ki lehet lépni a torony külső panorámafolyosójára, nagyobb ünnepeken ma is megszólal az alkalmi toronyzene erről a folyosóról. A Hősök tornyában 1977 óta ismét múzeum működik, a Jurisics Miklós Múzeum állandó kiállításokra, valamint időszaki kiállításokra alkalmas termei találhatók itt. Legfelsőbb terméből ki lehet lépni a torony külső panorámafolyosójára. Nagyobb ünnepeken ma is megszólal az alkalmi toronyzene erről az erkélyfolyosóról. A Jézus Szíve-plébániatemplom, a Fő tér neogótikus ékessége, mely meglehetősen fiatal építmény kőszegi viszonylatban, alig több mint száz éves, 1892-1894-ben épült. A városban több templom áll, az óváros magvában azonban megkerülhetetlenek az egymás tőszomszédságban levő Szent Imre-templom (1615-1618), és Szent Jakab-templom. Ez utóbbi a város egyik legrégebbi épülete, már 1246-ban is említést tesznek róla. Itt temették el Jurisics Miklós gyermekeit, Annát és Ádámot. A templom 1937-s restaurálása során Dex Deéd Ferenc mester a kor egyházmegyei, rendi, városi személyiségeit is megörökítette, közöttük van Vitéz Nagy Miklós, aki 1933-41 között Kőszeg, '41-től Újvidék polgármestere volt, majd 1946-ban kivégezték.




S ezzel még nem jártuk be a kisvárost, nem jutottunk el a múzeumokba (akár a neve, rrendkívül érdekes az Apotéka az arany egyszarvúhoz elnevezésű patikamúzeum), vagy a csalogató vendéglátóipari létesítményekbe, közöttük az előkelő helyen épült Szálloda az arany strucchoz (Gasthof zum goldenen Strauss) névre hallgató hotel-étterem-cukrászába, nem vettünk részt az évente megrendezésre kerülő számos rendezvény valamelyikén, és nem kirándultuk a karnyújtásnyira levő Írott-kőre, a Dunántúl 882 méteres, legmagasabb csúcsára, a Kőszegi-hegység kirándulóhelyeire, és nem kóstoltuk meg a vidék borait, melyek között a kékszőlők, elsősorban a kékfrankos dominál. Kőszeg és a bor története ugyanis évszázados kapcsolatban áll egymással, az elmúlt századok megannyi történelmi forrása szól a szőlőnek, a bornak a város életében játszott szerepéről. Persze ez nem okoz meglepetést annak, aki akár két napot tölt ebben a városban, mert meggyőződhet, hogy itt a múlt a jelennel együtt funkcionál.





              Az Újlakiaknál Ilokon

 A ferencesrendi templomban nyugszik Újlaki Miklós és Lőrinc
Bevallom, nem tudtam, hogy Magyarország egyik védőszentje, Kapisztrán János (a magyar hadsereg védőszentje) Ilokon halt meg. Emlékét egy kápolna őrzi, horvát nyelvű emléktábláját a templom bejáratában helyezték el, de a templom oltárképén, és homlokzatán is Kapisztrán alakja látható, amint zászlóval a kezében harcra buzdítja a parasztkatonákat. Ilokon Ivan Kapistranként emlegetik a szentté avatott olasz teológust és hitszónokot, a nándorfehérvári diadal hősét, aki a dicső csata után Hunyadi Jánossal együtt pestisben betegedett meg, csak őt Ilokra (ahogyan akkor mondták: Újlakra) hozták, ott is halt meg, és ott is temették el. Sírját a város török kézre kerülése után feldúlták, holttestét meghurcolták.
Hasonló kegyetlen sorsra jutott Újlaki Miklós – akit odaát símán Nikola Iločkinak hívnak –, emlékét mégis mintha kevésbé őrizné a város. Pedig a dimbes-dombos, alig tízezer főt számláló városka minden pontjáról jól látható az általa hét évszázaddal ezelőtt építtetett vár, melyet annak rendje-módja szerint a város legmagasabb pontján építettek fel, hogy belátható legyen a messze környék is. Az Újlakiak az ősi fészküknek tekintett Újlakon a XIV. században építették fel ezt reprezentatív várat, amely a török hódítással szembeni visszafoglalási háborúk során megsemmisült, ezért ma már csak a maradványait csodálhatják meg. Újlaki Miklóst és fiát, Lőrincet (horvátul Lovro Iločki)) Újlakon temették el, mindkettőjük sírkövét a ferences templomban őrzik. Ők voltak a család leghíresebb tagjai: Miklós a Hunyadiak szövetségeseként macsói (Mačva) bán, majd bosnyák király lett, élete nagy részét Újlakon élte le, fia Lőrinc pedig boszniai herceg, macsói bán rangig vitte.

Újlak XIV. századi várának maradványai
A magyar-horvát közös emlékek helyett mostanság inkább a lassan gyógyuló szerb-horvát sebek jellemzik a város történetét. Látszólag zökkenőmentes a határmenti kapcsolat, az Iloktól alig 5 kilométernyire fekvő Palánkán száguldanak a horvát rendszámtáblás autók, és fordítva, az NS rendszám is igen gyakori odaát. Pedig innen oda a vásárlás kedvéért nemigen érdemes útra kelni, hacsak nem a jóhírű iloki bor a tét. A horvátországi árak legalább 10-20 százalékkal magasabbak az itteninél, és meglepően drága a napi sajtó: 1 euró körüli egy napilap, a legolcsóbb, fél kilós vekni ára is csaknem fél euró, a tejtermékek közül a tej ára hasonló az ittenihez, de a tejtermékeké meg jóval több. Plazma, Jaffa keksz bőséggel van, banános csokit csak Kraš-változatban találhatunk...  

 Város lent is fent is, közötte pedig temető
A béke tehát újra meghonosodott ezen a tájon, az egykori Szerém vármegye nyugati részében, a mai Horvátország legkeletibb csücskében. A háború nyomai eltűntek, kitavaszodott, szépítgetik a várost, javítják az utakat, újrafestik a köztéri padokat, rendezik a parkot… A látszat mégis csal. A felszín alatt, a fejekben, lelkekben mintha ott feszülne a bizonytalanság, amit a kérdő tekintetekből „kiolvas” a városba érkező idegen. Pedig kisvároshoz méltón az emberek még köszönnek is (bog!), vagy legalább fejbiccentéssel jelzik az idegennek is kijáró tiszteletet.

Uniós pénzekből újítják fel az Odelscachi-palotát, melyben a városi múzeum kapott helyet
Mostmár biztos vagyok benne, hogy nemcsak Magyarkanizsát illeti meg a csend városa jelző, erre legalább annyira, vagy még inkább rászolgál Ilok. Munkanapon is olyan nyugalom övezi, hogy arra csak rácsodálkozni lehet. Mintha alig laknának a városban. A híres-neves borpincéket is inkább a táblák sokasága jelzi, mintsem a sürgés-forgás. Pedig egyik-másik igazán látványos, akárcsak a vár tövében levő Bormúzeum.

Bormúzeum várja a vendégeket
Mindennek ellenére Ilok egy igazán élhető város képét kelti: egyik oldalról a Duna, másik oldalról a Tarcal-hegy lankái, a szőlőtermelésre alkalmas környék, és a történelmi emlékek. Bármerre fordulunk, vagy egy kis történelembe, vagy egy kis természeti csodába ütközünk.

A város horvát lakosságát 1991-ben elűzték, és a régi helyére új templomot kezdtek építeni a helybeli szerbek-pravoszlávok. A háború végéig azonban nem érkeztek befejezni, s a csonka építmény azóta is tető nélkül áll a dr. Franjo Tuđman utca talán legmagasabb pontján





        Balkáni Pompeji – Viminacium


Nem ered a római császárok nyomába az, aki Viminaciumba látogat, sokkal nagyobb utat kellene megtennie ahhoz, hogy valóban bejárja azokat a helyeket, melyeken a római birodalom uralkodói és alattvalói éltek. Szerbia területén ugyanis nem kevesebb, mint 16 római kori lelőhely található, közöttük talán a „legfiatalabb”, vagyis a legutóbb feltárt (a drmnói hőerőmű kiépítésekor ismertebbé vált) Viminacium város és táborhely, a nagy római császárság Felső-Moesia tartományának (mai Szerbia) egykori székvárosa.
A várost a rómaiak Jézus Krisztus korának a legelején, a század első évtizedében építették, a mai Kostolac várostól nem messze, azon a helyen, ahol a Mlava folyó a Dunába torkollik, vagyis a nagy európai folyó jobb partján, Belgrádtól mintegy 90 kilométerre, Požarevac tőszomszédságában. Egykor fontos katonai erőd volt, amelyben Claudius légiója állomásozott. Kétezer éven át azután szántóföldekkel fedett elfelejtett város maradt, ezért sokan balkáni Pompejinek nevezik

Hat évszázados története során a Viminacium a római birodalom jó részének kereskedelmi központja volt, fejlett volt a kézművesipara és nagy súlyt helyeztek benne a művészetekre, erről tanúskodnak az ásatások során talált műhelyek is. A történészek szerint az egyik ilyen műhelyben fedezték fel a IV. században a legszebb késő ókori freskókat. A rendezett utcákkal, terekkel, színházakkal, fürdőkkel és vízvezetékkel rendelkező város a harmadik század elején élte virágkorát. Több római császár is ellátogatott ide, Gordianus idején pedig a város gyarmati státuszt kapott, ezzel együtt pedig pénzverdét is. A történelem tanúsága szerint a hunok rombolták le az V. században. 


Az egykori Viminacium város és táborhely makettje

A Duna partjától alig három kilométerre levő lelőhely, a római kori kerámia egyik leggazdagabb gyűjteményét őrzi, ezenkívül több mint 13 ezer sírt tártak fel, mintegy 30 ezer tárgyat fedeztek fel, amelyek közül 700 aranyból vagy ezüstből van, vagyis délkelet-Európa egyik legjelentősebb régészeti lelőhelyéről van szó. 

Pénzverdéje is volt a Belgrádtól alig 90 kilométerre levő városnak 


A felújítási munkálatok során eddig négy fedett, egymástól távol eső épületet sikerült kialakítani az egykori város és táborhely színhelyen. Ezek közül egy teljes mértékben az odalátogatók kényelmét szolgálja, a másik három pedig feltárt lelőhelyeket rejteget, a temetkezési helyek egy részét, az egykori erődítmény északi kapuját, és a fürdő egy részét. Mindez a lelőhely alig három százalékát teszi ki, Stari Kostolac és Drmno falu továbbra is a Viminacium maradványai felett fekszik. 

Közel 13 ezer sírt rejteget a föld Kostolacnál


A therme, vagyis a fürdő fontos társasági színhely volt minden római kori városban


A történelem tanúsága szerint Viminaciumot a hunok rombolták le az V. században


A szerbiai művelődési minisztérium az utóbbi években hatalmas pénzeket fordított a lelőhely feltárására, már csak azért is, mert Viminacium a Római császárok nyomában elnevezésű projektum útvonalának egyik állomása. A tervezett munkálatok befejeztével a lelőhely teljes pompájában mindazok rendelkezésére fog állni, akik szeretnék megismerni a Duna mentének e szakaszát, mely évszázadokon át a római uralkodók tartózkodási helye volt. Várhatólag tehát továbbra is nagy beruházások színhelye lesz a térség, mivel a szóban forgó projektum 600 kilométer hosszú útvonalon érinti az összes szerbiai római kori lelőhelyet Sremska Mitrovicátol (Sirmium), Belgrádtól (Singidunum), a Viminaciumtól (Kostolac), Ništől (Nissa) kezdve egészen Bujanovacig. Ezen az útvonalon panziókat alakítanak ki, a turisták pedig gyalog, kerékpáron, gépkocsival vagy hajón tehetik meg a kijelölt útvonalat. Viminaciumban az igéretek szerint hamarosan elkészül egy tudományos-kutatóközpont, valamint befejeződnek egy grandiózus amfiteátrum munkálatai, csakúgy a múzeum földfelszín alatti épületének kialakításán folyó munkák. A múzeum mintegy ezer négyzetkilométeres területen fekszik, eredeti római kori könyvtár található benne, valamint ebédlő, amelynek terített asztalain a római birodalomban szokásos módon készített ételek sorakoznak. Szép elképzelések, csak meg is valósítsák őket.

Tizenhat római kori lelőhely található a mai Szerbiában, Viminacium székváros volt



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése