Turia és a kolbász

Hivatalosan is világrekordot értek el szombaton a 29. Turiai Kolbászfesztiválon, ugyanis a leghosszabb kolbászt a világon állítólag évek óta itt készítik, ám a hétvégén a Guinness szakembere aláírásával szentesítette a sajátos rekordot. Az eddigi feljegyzések szerint 3,11 méteres átmérője volt a világrekordot tartó, körbe csavargatott kolbásznak, a turiaiaknak azonban ezúttal sikerült 3,97 méterre növelniük az átmérőt. A szerdától szombatig gyártott hatalmas kolbászt természetes disznóbélbe töltötték, mintegy 2300 kg húst használtak fel hozzá, 100 kg különféle fűszerrel ízesítették, és 2029 méter hosszúra kerekítették. A hivatalos mérés és az utcai felvonultatás után az óriáskolbászt áruba bocsátották, méterét (ami csaknem 1 kilogrammnak felelt meg) 500 dinárért „vesztegették". Mint korábban, idén is hatalmas volt a tolongás körülötte.

Romantikus Délvidék

(Törőcsik Nagy Gábor fotója)

Édeskevesen engedhetik meg maguknak, hogy az újabbkori ünnepek sorába vett Bálint-napot utazással tegyék emlékezetessé. Pedig nagyon sok utazási iroda erre szólít fel, Velence, Párizs, Prága, Bécs irányába csalogatnak. Szinte azonos a kínálat a nőnapra, de már a tavaszi szünidő gondolata is foglalkoztatja azokat, akik az idegenforgalomból élnek. Az irodák igyekeznek megragadni bárminemű ünnepet, hosszú hétvégét, nyári, téli, tavaszi, vagy őszi szünetet (sőt már a vallási ünnepeket is) hogy ötletekkel bombázhassanak, és fenséges látnivalókkal, feledhetetetlen élményekkel kecsegtessenek. Kétségkívül nem alaptalanul.

Persze nem kell feltétlen messzire menni, sem utazási irodákhoz fordulni, ha világot akarunk látni. Elég az ötlet, egy kis pénz és idő, nem kevésbé alapos odafigyelés ahhoz, hogy útnak eredjünk. Feltölthet bennünket a közeli, mégis ismeretlen táj, a megismerés, a kikapcsolódás, a szokásos mederből való kilépés, csakúgy az útitárs, vagy épp az együttlét. Kell ennél több? Íme néhány ajánlat részünkről, hogyan lehet egy szép, romantikus napot, esetleg hétvégét eltölteni itt a közelben, a Délvidéken.

Székelykeve

A magyar nyelv legdélebbi bástyájának tartják Székelykevét (szerbül Skorenovac). Turisták járnak a csodájára, kutatók látogatják, sokan egyszerűen csak hazajárnak. Mégis egyre üresebb, fogyatkozik, hiszen az elmúlt évtizedekben folyamatosan költöztek el innen az emberek, akár Bácskába, akár az anyaországba települtek át, vagy messzebbre vetette őket az élet, innen hiányoznak. 1910-ben 4541, 1921-ben 4195-en, 1948-ban 4465-en, 1991-ben 3213-an, 2002-ben 2501-n, 2011-ben pedig 2596 főt számláltak meg a Kevevárától/Kovintól alig hat kilométerre levő székely-magyar szigeten. A magyarság megőrizte többségét a településen, 1910-ben 73, tíz évvel ezelőtt pedig 86 százalékát tették ki a lakosságnak. A legutóbbi népszámlás idevágó adatait nem sikerült megtalálni, könnyen megtörténhet, hogy ennek közzététele is várat magára, ugyanis a végleges, mindenre kiterjedő adatokat még mindig nem hozták nyilvánosságra.

Atya, Atyavár

Alapjában véve régóta csak romjaiban látható, ismeretlen még a neve is. Egykor Atyának, Atyavárnak hívták, ma a horvátországi Šarengraddal azonosítják, mert ennek a Duna jobb partján fekvő településnek a közelében emelkedett a magasba egykor Atya vára, a neves középkori Maróti család tulajdona. A helység Újlaktól/Iloktól 8 km-re nyugatra található, és közigazgatásilag is idetartozik.
Első említése Athya néven 1275-ből származik, mint földesúri birtok szerepelt. Maróti János macsói (ma Mačva) bán építhette a Boszniából a közeli Szt. Lélekre menekült ferencesek védelmére. A Maróti család kihalta után vingárti Geréb Mátyásé és Péteré. Más források szerint a várat Kükei Szár László nyitrai ispán építhette a XIV. század elején, majd a Marótiak 1476 előtt helyreállították.