Az emlékezés virágai Járekon

A napokban németországi polgárok helyezték el az emlékezés virágait azon a járeki (egykoron Tiszaistvánfalva) földrakáson, melynek tetején keresztek őrzik a csaknem hetven évvel ezelőtti hírhedt láger áldozatainak emlékét. A Duna- menti svábokat a temerini magyar pártok képviselői fogadták, akik nem csak azt mondták el, hogy remélhetőleg megért a helyzet arra, hogy méltó emlékhely épülhessen az ártatlan áldozatok tiszteletére, hanem azt is, hogy lassan, kínosan lassan halad az 1944-1946 között gyűjtőtáborrá alakított településen életüket vesztett emberek adatfeltárása. Ám ma már tudjuk, hogy közel 6500-an lelték halálukat, köztük mintegy 800 gyermek. Legtöbbjük német volt, az áldozatok között körülbelül 300 magyar nemzetiségű polgár adataira bukkantak. Az adatfeltárásban nagy szerepet játszott többek között a megboldogult Mészáros Sándor temerini származású újvidéki történész és Csorba Béla ugyancsak temerini közéleti személyiség.

Nagy szó, hogy Járekon nem döntötték le a felállított kereszteket. A szerbek többsége azonban itt is mélyen elcsendesedik, ha a II. világháború végi történésekről esik szó. Mintha kollektív tudathasadásos állapotba esnének, ha erről az időszakról esik szó. Mintha félnének, hiszen azok házaiba költöztek be, és azok vagyonára alapozták életüket, akiknek túlnyomó többségét az élettől is megfosztottak, csontjaik pedig még mindig valahol a közelben, jelöletlenül, szétszórva nyugszanak.
Mostanság kb. ugyanannyian lakják Járekot – az utolsó népszámlálás szerint valamennyivel több mint 6000-n –, mint ahányan itt áldozatul estek a II. világégés végén. Valamikor 2000 fős, gyönyörű falu volt, neobarokk vagy neogótikus stílusban épült német polgárházai szinte kisvárosi rangot adtak neki. Ezekből a polgárházakból nagyon sok jelenleg is áll, de sokat már ledöntöttek, vagy eltávolították a kapuk feletti névtáblákat, melyek tulajdonosuk nevét őrizték.
A lakosság számának növekedését a település Újvidék közelségének köszönheti. Itt néhány magánvállalkozást leszámítva szinte semmilyen munkalehetőség nincs, de azért a közeli városban sokan megtalálják számításaikat.

Johann Wallrabenstein háza

A nyolcvanas években az akkor még autonóm Vajdaságban működő Újvidéki Televízió anyagi erejéből tévédrámákra is futotta, sőt érzékeny témákhoz is hozzá mert nyúlni. Az eperfa címűben (1980) az elűzött, kifosztott, megtizedelt német/sváb család sarja visszatér szülei földjére. (Mellékesen szólva a tévédráma vágója Törőcsik Laci. Rendezője Nikola Lorencin, főszereplői: Peter Carsten, Dragomir Felba). Szülei házában az odatelepített „új" gazda vendégül látja, a két érett férfi meglepő módon megérti egymást, ráérez a másik tragédiájára, mert valamilyen formában mindketten áldozatok. Az udvarban hűst adó eperfát a látogatóban levő sváb férfi ültette.

A tévédrámával ellentétben 2009-ben tanúja voltam egy német elszármazott látogatásának, aki több ízben segélyküldeményeket irányított Járekra a szegényes, véres kilencvenes években. Naivul elérkezettnek látta az időt az őszinteségre, hitte, hogy a járeki, és az idevalósi németek/svábok sorsáról immár beszélgetni lehet, emlékművet állítani az évtizedek óta földben nyugvóknak, akiknek sírhelyük sem volt soha. Nem sikerült neki. A temerini bemutatkozáson magyarokkal teli közönség közé beékelődött néhány szerb, provokálni. El tudom képzelni, mekkora csalódás volt ez számára. Azóta sem láttam környékünkön.

Noha kissé hosszú, hadd álljon itt Csorba Béla egy, 2011 januárjában elhangzott előadásának egy részlete:

„A járeki tábort eredendően az újvidék környéki németség deportálása céljából hozták létre, s 1944. december 3-ától 1946 április 15-éig működtették, vagyis még jóval a Bácska, Bánát és Baranya civil lakosságának megregulázására korábban bevezetett katonai közigazgatás megszűnése, azaz 1945. február 10-e után is. A körzethez hat járás (az újvidéki, a titeli, a zsablyai, a palánkai, a kúlai és az óbecsei) tartozott, valamint egy város: Újvidék. Azonban nem csak ezekekről a területekről kényszerítették a párialétre kárhoztatott embercsoportokat ebbe a „lóger”-ba, de az ország – mindenekelőtt Bácska, Bánság, Baranya és Szlavónia – más településeiről is. A halotti anyakönyvek első ránézésre is árulkodóak: származásuk szerint összesen 125 településről – még Belgrádból, sőt, a távoli Mariborból is -- érkeztek kényszerlakhelyükre, végül pedig az azóta eltüntetett járeki tömegsírok valamelyikébe bűnössé nyilvánított emberek, sőt, a halottak között találunk a lengyelországi Labantból és az oroszországi Harkovból a háború vihara által idesodort áldozatokat is. A tábort önálló parancsnokság (Komanda logora Bački Jarak) működtette, amely az újvidéki körzeti parancsnokságnak (Komanda novosadskog područja) volt alárendelve. A tábor katonai felügyelete a katonai közigazgatás felszámolása után sem szűnt meg, a tábor ellátásának és egészségügyi felügyeletének kérdései viszont immár a különféle szintű államhatalmi szervek, ún. népfelszabadító bizottságok, illetve a Vajdasági Népfelszabadító Főbizottság (Glavni narodnooslobodilački odbor Vojvodine) szakhatósági osztályainak (részlegeinek) hatáskörébe kerültek át.

A tiszaistvánfalvi (vagyis helybeli) németek többsége – engedelmeskedve a Wermacht felszólításának, amit Románia katonai átállását követően adtak ki, s terjesztettek a Délvidéken – már októberben szekerekre rakta legfontosabb ingóságát, s nehéz, kalandos utakon visszaindult ősei 18. században elhagyott hazájába, maga mögött hagyva gondozott, gyönyörű házakkal ékes szülőfaluját, közepén az ágostai evangélikus templommal, előtte a nagy hitújító, Luther Márton szobrával. Azonban a felszólítások ellenére nem kelt mindenki útra. Elsősorban a legöregebbek maradtak itthon. Hogy közülük később hányan váltak az október végi véres napok áldozataivá, azt nem tudjuk. Feltételezhetően nem sokan, hiszen egy ideig maga Tolbuhin szovjet marsall főhadiszállása is Járekon volt (állítólag az impozáns főutcai Wallrabenstein-házban), s az oroszok jelenléte – erre több példa akad a Vajdaság más településein is – nemegyszer gátat szabott a zabolátlan partizánterrornak. Az itt maradt idős járekiak ( körülbelül ötvenen) automatikusan lágerlakókká váltak, hiszen egész falujukat fegyveres őrökkel vették körül. Aki a szökést választotta, az életével játszott, meg egyébként sem lett volna hova menekülnie, legfeljebb a szomszédba, élelmet keresni a mindig segítőkész temerinieknél, ahonnan ekkorra már szintén deportálták a németeket. Temerinben ugyanis december elején kidoboltatták, hogy 6-án minden német jelentkezzen a községházán. Eredetileg nem Járekra szánták a szerencsétleneket, hanem a kisebb, ókéri (ma: Zmajevo) munkatáborba, ahová zuhogó esőben vitték őket e célra kényszermozgósított magyar szekeresek. Egy éjszakát töltöttek itt, majd Járekra lettek irányítva. A partizán fegyveresek, megfélemlítési szándékkal, nagy lövöldözés közepette valamennyiüket átzavarták a német temetőn. Az elhajtottak között akadtak vegyesházasságban élő magyarok is." (...)

 

A németek temetőjéből sem maradt semmi.