Csángók Bánátban és Bácskában

A csángó szó jelentése máig tisztázatlan, vannak akik annak „kóborló", „vándorló", „csámborgó" jelentését vallják, mások a „csonk" eredetet magyarázzák. Az emberek nagy része a csángót kiegyenlíti a moldvai csángókkal, holott e név alatt egyrészt olyan magyarokat értenek, akik a moldvai és havasalföldi területen élnek, de ez a székelyektől különvált magyar csoportok összefoglaló neve is. Megkülönböztetünk például gyimesi csángókat, hétfalusi csángókat,bukovinai eredetű csángókat... Az elnevezések abban egyeznek meg, hogy olyan néptöredékről van szó, amely az anyaországtól távol, idegen környezetben máig megőrizte sajátos etnikai jellegét, ősi nyelvjárását, anyagi- és szellemi kultúráját. Vannak, akik szerint téves összetéveszteni a bukovinai székelyeket a csángókkal, ismét mások sértőnek találják a csángó kifejezést.
A Bánát déli részébe, illetve a II. világháború idején Bácskába került csángóknak, vagy bukovinai székelyeknek mindenesetre hányatott sors jutott ki. Különösen ez utóbbiakról tudunk keveset.


A csángó-magyarok Európában egyedülálló ősi népcsoportot képviselnek. Nevükkel először 1443-ban találkozunk, majd 1553-ban egy erdélyi oklevélben bukkan fel a csángó elnevezés. A moldvai csángók legkorábbi csoportját a Kárpát-medencébe be nem jött magyarok alkotják, de vannak közöttük Erdélyből kitelepített székelyek és más kitelepített vagy kitelepült erdélyi csoportok is. Genetikailag a honfoglalás kori magyarság génösszetételét és élettani jegyeit tükrözik és e jegyek azt bizonyítják, hogy „legalább 750-1000 éve - vagy régebben - egy helyben laknak" (Czeizel Endre).

A honfoglaláskor határőrként kinnhagyott magyarok a sok évszázados elszigeteltség következtében mindenesetre mindmáig megőrizték a régi, ősi magyar nyelvet, népművészetet, hiedelemvilágot, vallást és zenét. A XX. század második felétől kezdődően azonban hihetetlenül gyors ütemben fogyatkozik, épül le ez az értékes nyelvi kincs és kultúra, amit a Magyarországról érkező segélyakciók, keresztszülői felvállalások sem tudnak eredményesen megállítani az utóbbi két évtizedben.

A bukovinai székelyek bánáti betelepítésének egyik indítéka a XIX. század végén a vízszabályozási és ármentesítő munkálatok elvégzése volt, amelyekhez az idő tájt hiányzott a megfelelő munkaerő. Ezekhez a lecsapolási munkálatokhoz Dél-Bánátban csak 1882-ben láttak hozzá teljes erőbevetéssel. Nagy György akkori szegedi kincstári jószágigazgató kezdeményezésére ugyanis 1882 tavaszán megalakult a Pancsova-Kevevára (Kubin/szerbül Kovin) Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat, amelynek alapfeladata volt az akkori nagy kiterjedésű árterületek végleges ármentesítése. Az 1876. évi katasztrofális árvíz, amely szinte teljesen elpusztította az addig szépen fejlődő telepes falvakat, Marienfeldet, Ivanovót és Đurđevót, egyben bebizonyította, hogy ott csakis az öblözetek végleges ármentesítése hozhat, szavatolhat biztonságot.

Az ötletet tett követte. A Pallas Nagy Lexikonában az áll, hogy Odescalchi Arthur herceg volt megbízva azzal, hogy körülbelül 1000 munkást előteremtsen. Végül is ő volt az, aki a bukovinai székelyek telepítési akcióját lebonyolította. Bukovinába való érkezése állítólag „oly lelkesedést keltett, hogy a csángókat a beköltözéstől többé visszatartani nem lehetett". Miért volt ez így? A bukovinai székelyek éppen az idő tájt, több rossz termésű év után, az országba való visszatelepülés gondolatával kezdtek foglalkozni, s mindez csak egybeesett a bánátiak szándékával, amelyet a bukovinaiak örömmel támogattak.

A szerb főváros, Belgrád közelsége befolyásolja az al-dunai székelyek életét

Mintegy 3000, más források szerint 4000 bukovinai székely telepes érkezett hát 1883-ban az árvizektől immár mentesített dunai síkságra, három falut alapítva: Sándoregyházát, Hertelendyfalvát és Székelykevét. Ezen a vidéken zömmel más ajkú lakosság élt akkor is, amely azóta tovább homogenizálódott, így a három település közül már csak Székelykeve őrzi magyar jellegét. A falu lélekszáma meghaladja a 2000-t, ám a lakosság rendkívül gyorsan fogyatkozik. Hertelendyfalvát Pancsovához való közelsége kezdte ki, közigazgatásilag a városhoz csatolták (1964-ben helyi közösséggé degradálták), a közvetlen közelébe vegyi művet építettek, ellehetetlenítve az életet. A beolvadást az egyház, és a Tamási Áron nevét viselő művelődési egyesület fékezi, az általános iskolában megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Legtöbb telepes itt andrásfalvi származású.

Az első székely magyar telepesek gyakrabban előforduló családnevei: Varga-27, Biszak-18, Kerekes-15, Győrfi-12, Balog-12, Nagy-11, Bíró-10, Német-9, Kovács-9, Lőcsei-7, Kelemen-6, Székely-5, Gecő-4, Máté-4, Ömböli-4, Király-3 család.

A székelykevei református templom

A hertelendyfalvi református templom

Sándoregyháza

Sándoregyháza 1876-ban az egykori határőrvidéken Ivanova község Duna által elpusztított területén települt. Először 200 bolgár és német család telepedett itt le a Bánság más területeiről, de az árvizek után hamarosan elhagyták a települést, majd 1883-86 között érkeztek a bukovinai székelyek Andrásfalváról (Măneuti) és Istensegítsről (Tibeni). 1888-ban és 1897-ben az árvíz a község határát újból elöntötte, ezért a Bukovinából érkezett székelyek nagy része visszatért Bukovinába, más részük a bácskai sváb és horvát falvakban húzódott meg, ahol a későbbi időkben felszívódtak, beolvadtak.

A II. világháború kitörését követően, Bácska visszacsatolásával Magyarországhoz egy újabb nagy csoport bukovinai csángó érkezett vidékünkre. Történetük Mária Terézia koráig és a székelygyilkosságig vezethető vissza. A királynő ugyanis határőrséget kívánt szervezni a Székelyföldön, amivel mélyen megsértette a székelység legszentebbnek hitt jogait. Madéfalvára hívta a székelyeket, a népgyűlés azonban sikertelenül végződött. A királyné kegyetlenül megtorolta az engedetlenkedést, épp 249 évvel ezelőtt 1764. január 6-ról 7-ikére virradó éjjel a császári csapatok a fegyvertelen emberekre ágyútüzet nyitottak és a házakból kijövő asszonyokat és gyerekeket lekaszabolták. E siculicidium (székelygyilkosság) hozadéka 186 halott, 34 sebesült és 400 fogoly. A maradék lakosság Moldvába menekült, ahol Hadik András altábornagy a moldvai bojároktól kapott földbirtokokra telepítette le őket, ahol Fogadjisten, Istensegíts, Józseffalva, Hadikfalva és Andrásfalva községeket alapították. Hivatalos visszatelepítésük az 1800-as években kezdődött, mint már említettük 3000-4000 székely-magyart az Al-Duna mentére telepítettek, 1883-ban további 3000 telepes költözött Krassó-Szörény megyébe, az Arad melletti Gyorokra és Agokra, majd továbbiak 1888-1892 között Dévaványára, 1892-ben a Hunyad megyei Vajdahunyadra, 1900-ban a Temes megyei Babsára, a Kolozs megyei Vicére és a Beszterce-Naszód megyei Magyarnemegyére. A Moldvában maradt bukovinai csángók élete a két világháború között végképp ellehetetlenedett; a II. Bécsi döntés azonban lehetővé tette számukra, hogy az akkori Magyarországra költözzenek. 

Ezzel a lehetőséggel élve 1941 májusában mind az öt falu népét Bácskába telepítették, ahonnan nem sokkal később, 1944-ben mindenüket hátrahagyva menekültek a visszatérő szerbek elől. Pedig 1941-ben nagy reményekkel indultak útra Dés, Kolozsvár, Nagyvárad, Hódmezővásárhely, Szeged érintésével.
1941. május-júniusában 3279 bukovinai székely család, 13 200 fő érkezett Bácskába mintegy 35 000 katasztrális földre. Történészek magyarázata szerint sok I. világháború után érkezett szerb menekült el ekkoriban Bácskából a visszatérő magyar hatalom elől. A németek viszont azzal a feltétellel adták vissza a területet Magyarországnak, ha az itt megtermelt élelem tekintélyes részét a német birodalomnak szállítja le. Kétkezi parasztokra volt tehát szüksége a magyar kormánynak, akiket meg is talált. A kitörő örömmel érkező, és a magyar lakosság részéről lelkesen fogadott távoli testvérek kérését sajnos mégsem teljesítették. Az áttelepülő székelyek ugyanis azt szerették volna, ha kompakt magyar vidékre települhettek volna, illúzió maradt az a várakozásuk is, hogy régi településeik kereteit meghagyva élhessenek Magyarországon. Az öt bukovinai székely község lakóit 14 községben helyezték el. A hadikfalviak Máriamajorba/Stepanićevóra (211 család, 768 fő), Tankosićevóra (40 család, 166 fő), Veternikre (40 család, 232 fő), Vojvoda-Mišićre (11 család, 42 fő), és a Temerin melletti Szőregre (114 család, 493 fő) kerültek; a józseffalviak és a fogadjistenbeliek Tomićevóra (66 család, 290 fő) és Vajszkára (46 család, 204 fő). Az andrásfalviakat Bácsfeketehegyre/Feketicsre (35 család, 153 fő), Kisbelgrádba (60 család, 290 fő) helyezték.
Tengernyi hányattatás után 1944 tavaszán a Völgységben, Baranya, Vas, Veszprém, Zala, Fejér és Bács-Kiskun megyei falvaiban leltek végleges otthonra.

Gyurgyovai pihenő Székelykevén