2013. február 10., vasárnap

Székelykeve


A magyar nyelv legdélebbi bástyájának tartják Székelykevét (szerbül Skorenovac). Turisták járnak a csodájára, kutatók látogatják, sokan egyszerűen csak hazajárnak. Mégis egyre üresebb, fogyatkozik, hiszen az elmúlt évtizedekben folyamatosan költöztek el innen az emberek, akár Bácskába, akár az anyaországba települtek át, vagy messzebbre vetette őket az élet, innen hiányoznak. 1910-ben 4541, 1921-ben 4195-en, 1948-ban 4465-en, 1991-ben 3213-an, 2002-ben 2501-n, 2011-ben pedig 2596 főt számláltak meg a Kevevárától/Kovintól alig hat kilométerre levő székely-magyar szigeten. A magyarság megőrizte többségét a településen, 1910-ben 73, tíz évvel ezelőtt pedig 86 százalékát tették ki a lakosságnak. A legutóbbi népszámlás idevágó adatait nem sikerült megtalálni, könnyen megtörténhet, hogy ennek közzététele is várat magára, ugyanis a végleges, mindenre kiterjedő adatokat még mindig nem hozták nyilvánosságra.



Korábbi bejegyzések során szót ejtettünk már a falu történetéről, templomáról, de kimaradt például az első székelykevei telepesek családneve, akik 1883-ban érkeztek Bukovinából. 645 család és körülbelül 2000 fő települt Gyurgyovára, akik 1886-ban új helyre, a mai Székelykeve és Sándoregyháza területére költöztek.
(Beresztóc és a Duna közötti területen már létezett egy Gyurgyova-Rádayfalva nevű falu, melynek 1869-ben 396 lakosa volt. Első lakói magyar palócok, akik Újfaluról, Ürményházáról, Sándorfalváról, Szeged környékről, Óbesenyőről, és Szőlősudvarnokról jöttek. Minden új telepesnek a kormány 10 hold földet adott, igaz ezt az év nagy részében a Duna elárasztotta.



Ennyi idő távlatából is egyértelműen visszavezethető mely család honnan érkezett, így Andrásfalváról: Daradics, Csiszer, Erős, Fábián, Gál, Gecző, György, Illés, Jakab, János, Katona, Kelemen, Kemény, Kis, Koródi, Kovács, Lakatos, László, Lipina, Lukács, Müller, Palkó, Pásztor, Petres, Péter, Hompot, Husori, Sebestyén, Schidt, Szakács, Szatmári, Ranc és Varga család származik, Istensegítsről: Ambrus, Barabás, Bartis, Béres, Bot, Borbandi, Bőte, Dudli, Faluközi, Finnya, Fülöp, Győrfi, János, Kató, Lovász, Magyaros, Makrai, Miklós, Nagy, Nyistor, Pék, Sánta, Szabo, Szász, Szőte, Tamás, Urkon és Váncsa, Fogadjistenről: Ambrus, Barabás, Gáspár, Kuruc, Pap, Váci, Szabó és Székely, Hadikfalváról: Beréti, Bréti, Biro, Csiki, Dani, Erdős, Fazekas, Fodor, Forrai, Galambos, Kerekes, Kis, Kozma, Kozsán, Kölő és Skasszián, Józseffalváról pedig: Kurkó, Kusár, Palló, Mákszem, Mezei, Székely és Várda.


A férfiak elsősorban kubikossággal keresték meg kenyerüket, valamint a környező szerb és német gazdáknál voltak napszámosok, aratás idején részes aratók. A vállalkozó szelleműek az első világháború előtt kivándoroltak Amerikába, a kivándorlás folytatódott: az 1970-es években a lakosság tömegesen indult Nyugat-Európába, Franciaországba és Németországba vendégmunkásnak, a '90-es évek óta ismét annak lehetünk szemtanúi, hogy a szerbiai lakossághoz hasonlóan a székelykeveiek is a világ számos országában keresnek jobb életfeltételeket, először a háború, majd a szegénység, végül a kilátástalanság sokakat elszólított szülőföldjéről.

A nyelvi sajátosságok, a népviselet, a népszokások, a hagyomány mégis megmaradtak. A székelykeveiek megőrizték az ősi csíki népviselet elemeit, bár azok módosultak a környezet hatására. A szakirodalom szerint a népviselet anyaga a háziszőttes. Ünneplőjük a zsinóros lájbi, fekete szokmány (szűr). Télen a „mejjes” és „muntyán”-bunda, reá szokmány vagy „mentára” (köpenyeg), a gazdagoknál „kozsok”. A legények „csárdás kalap”-ot, a házasemberek „Kossuth-kalap”-ot hordanak. Az asszonyoknál a jellegzetes székely ing mellett ott van a székely lájbi. Szoknyájuk, a „rokolya” azonban csak nevében őrzi a csíkos-szőttes emlékét. Lábbelijük cipő vagy puha szárú csizma. Télen fehér, görényprémes bundát hordanak, szép magyaros hímzéssel. A selymes virágú főkötő mellett szeretik az áll alá kötött ruhát, a fejkendőt is. A „nagy házban” (tiszta szoba) a „danyhák” (dunyhák), változatos huzatú párnák, lepedők és festékesek egészen a mennyezetig vannak az ágyakban „felvetve”.




A hátsó fal hosszában, a gerendához erősített rúdon a tartalék ünnepi „kendőzők” (törülközők) és az osztovátán (szövőszéken) szőtt varrottas párnafejek és lepedőaljak tömege, ízléses elrendezésben. Különösen a lányos házak versenyeznek abban, hogy melyik szárnyalhatja túl a másikat „gúnya” tekintetében. Sokszor még az adósság csinálástól sem riadnak vissza e miatt...









Legfiatalabbak a Magyar Konyha Napjai rendezvényen


Csend és nyugalom







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése