Vásárhely Torontálban

Valamikor nyárfasorok tarkították a falvak utcáit, sőt a települések közötti utak mentét is. Később az erdőkkel együtt az egyhangú útszéli fasorok is megritkultak. Torontálvásárhelyre, azaz Debelyacsára/Debeljača épp azért jó megérkezni, mert itt békebeli hangulat fogad bennünket, sudár nyárfasor köszönt ránk a faluba érkezvén, olyan, amely az otthon melegét sugározhatja annak, aki hazatér, és amelyet biztosan megcsodál az, aki „idevetődik”. Habár a település távol, vagy inkább kívül esik szinte minden jelentősebb útvonalon, a neves vásárok, a magyar nóta kedvelői azért csak nem kerülik el.

Hatalmas temploma a legfőbb bizonyítéka annak, hogy a református vallású lakosság régóta itt él, és olyannyira megerősödött, hogy anyagi ereje is számottevővé vált. Minden bizonnyal meghaladhatta a mait – teszik hozzá keserűen a helybeliek.

Ókér

A karácsonyi hangulat lassan hatalmába kerít. Elmarad a lázas kapkodás, mert a két hétvégi nap elegendő az előkészületekre. Van idő elmerengeni. Apám történetei jutnak eszembe, amikor havas, jeges decemberi éjszakákon gyerekként Ókérról többedmagával hazajöhetett. Szolgáltak. A túl szegény családok arra kényszerültek a múlt század harmincas éveiben (is), hogy a 9-10 éves fiúgyermekeket koszt-kvártély, némi alamizsna ellenében szolgának állítsák. A szerencsésebbjei jó helyre kerültek, ahol legalább ennivalót kaptak tisztességesen, és ágyban alhattak, a kevésbé szerencsésebbek azonban csak reménykedhettek, hogy a következő helyen már nem az istállóban alszanak, és nemcsak gancával (vízben főtt darált kukorica) etetik őket. Apám családja ugyan szegény volt, de elkerülte volna ezt a sorsot, ha nem veszti el édesapját 10 éves korában. Csenejen, Járekon ugyancsak sok temerini magyar gyerek dolgozott apámhoz hasonlóan német és szerb családoknál. Keserűen emlegette ezeket az időket, mert társaihoz hasonlóan a nélkülözés mellett tele volt az idegen családtól való félelemmel, a kiszolgáltatottság kegyetlen érzésével.

Szenttamás

Micsoda forró nap lehetett két évvel ezelőtt augusztus derekán, amikor átadták új rendeltetésének Gion Nándor szülőházát! Nagyon sokan ott voltunk Szenttamáson és sokan először jártunk a csodaszép Kálvárián, amit a helybeliek – a felújítás óta –, méltán tartanak szerte e vidéken a legszebbnek. Valahogy mégis Gion Nándor hozta össze ezt a találkozót. Mintahogyan a jövőben is emlékházzá alakított szülőháza lesz az a hely, ahol találkozhat az irodalom-, és egyáltalán a művészetpártoló közönség.

A tíz évvel ezelőtt elhunyt Gion emlékét a szenttamásiak méltóképp ápolják. Nemcsak tiszteletet érdemlően, hanem példamutatóan is. Horváth Futó Hargita, Németh Dezső kapcsolattartóknak köszönhetően bárki ellátogathat az emlékházba, és nemcsak oda, hanem mindazokra a szenttamási helyekre, melyeket a gioni művekből megismerhettünk. (Nagy segítséget jelenthet az emlékház honlapja: gionnandoremlekhaz.org) Ezen a forró augusztusi napon nekünk is volt szerencsénk. No, nem csak a kegyetlen forrósághoz, hanem a „legjobb" szenttamási helyek bejárásához útvezetővel, magyarázattal, és népes társasággal. Csupán a helybeliek maradtak le, akiket ki tudja milyen megfontolásból akkor a szervezők visszatartottak a közös ünnepléstől.

Még egy elbeszéletlen történet: Csúrog



Egyetlen szélmalom maradt Csúrogon a sok közül

Mi következhetne Zsablya után, ha nem Csúrog? Az a helység, mely tragikus események színhelye volt 1942-ben, de 1944-ben, 1948-ban is. Ezt a kegyetlen tragédiát – melyet józan ésszel hét évtizeddel később sem lehet felfogni –, mintha a város központjában rendkívül elterjedt varjak egyenesen hirdetnék. Kárognak vészjóslóan, és mivel rendkívül elszaporodtak, valósággal visszhangzik tőlük a falu központja. A fák koronái lekopaszodtak, a madárürülék pedig lépten-nyomon árulkodik. Az ott lakók szerint elviselhetetlen tőlük az élet, nyáron még ablakot sem nyithatnak, de mivel a varjú védett madárfajnak számít, védekezni sem tudnak ellene, legalábbis büntetlenül.

Zsablya



A keresztre feszített Jézus darabjai a katolikus templom előtt

Sokáig nem tudtam, hogy Zsablyán akasztották fel Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot, az 1942-es razzia irányítóját. Feketehalmy a háború végén nyugatra menekült, ahol amerikai fogságba került, s azok kiadták Magyarországnak.
A magyar népbíróság halálra ítélte, de nem végezték ki, hanem társaival együtt kiadták Jugoszláviának. Itt egy rövid per után újra halálra ítélték és 1946. november 5-én felakasztották.
Az 1942-es zsablyai razziának kb. 400 szerb nemzetiségű polgár esett áldozatául. 1944 végén viszont megtorlásul mintegy 1500 magyart és németet öltek meg, egyesek szerint ennél is többet. Leg­na­gyobb részüket Zsablyán kivégezték, de nagyon sokan éhen pusztultak vagy járványban, különféle betegségekben hunytak el a táborokban. Vagyonukat elvették, és szétosztották egymás között.

Tájház Temerinben

A hetvenes évektől errefelé megsokasodtak a tájházzá alakított egykori parasztházak a Vajdaságban. A tartományi Folklórközpont adatai szerint Topolyán, Kisoroszon, Zentán, Szajánban, Erzsébetlakon, Muzslyán, Egyházaskéren, Doroszlón, Torontálvásárhelyen, Horgoson, Völgyesen, Maradékon, Satrincán, Budiszaván, Temerinben, Kupuszina/Bácskertesen, Bácsgyulafalván, Bajsán, Tóthfaluban, Oromon, Kishegyesen, Bezdánban, Gunarason, Ludason, Felsőhegyen és Székelykevén alakítottak ki a vidékre jellemző tájházat, mely nem csak őrzi elődeink építkezési hagyatékát, hanem legtöbb esetben helytörténeti, muzeális funkcióval is rendelkezik. A parasztházban, és udvarában kiállítják a viseleti-, használati tárgyakat, szerszámokat, kert- és földművelő eszközöket, az állattenyésztéshez tartozó kellékeket, mindent, ami fellelhető a padlásokon, amit a tulajdonosok közszemlére kínáltak fel.
A helybeliek egy-két kivételtől eltekintve minden helységben nagylelkű adakozónak bizonyultak. Temerinben is így volt.

A Gyöngysziget gyöngye

Bácska déli részének egyik természeti paradicsoma, közkedvelt kirándulóhelye a Bácsföldvártól keletre 6, Törökbecsétől pedig délnyugatra kb. 5 km-re eső Gyöngysziget.

A Tisza szabályozásakor, a XIX. század közepén keletkezett, és valójában hiába keressük a szigetet, az nincs. Gyöngyszigetnek a Holt-Tisza ágát nevezik, ami pontosan úgy hömpölyög a bácskai síkságon át, mint egy lassú folyó. Két oldalán nádas, gazdag madár-, és állatvilág.

Hajdan mintagazdaságáról volt nevezetes, meg krokán (crocant) boráról. Most víkendtelepülés, horgászparadicsom. Vannak, akik egész évben ott élnek, a környékbeliek (Temerin, Újvidék, Csúrog...) túlnyomó többsége mégis inkább tavasztól őszig látogatja. Kiváló gyümölcs-, és szőlőtermő vidék, ám egykori hírneve alaposan megcsappant.

Újlaktól Ilokig

Bevallom, nem tudtam, hogy Magyarország egyik védőszentje, Kapisztrán János (a magyar hadsereg védőszentje) Ilokon, az egykori Újlakon halt meg. Emlékét egy kápolna őrzi, horvát nyelvű emléktábláját a templom bejáratában helyezték el, de a templom oltárképén, és homlokzatán is Kapisztrán alakja látható, amint zászlóval a kezében harcra buzdítja a parasztkatonákat.

A Horvátországhoz tartozó Ilokon Ivan Kapistranként emlegetik a szentté avatott olasz teológust és hitszónokot, a nándorfehérvári diadal hősét, aki a dicső csata után Hunyadi Jánossal együtt pestisben betegedett meg, csak őt Ilokra, azaz Újlakra hozták, és ott is halt meg, ott temették el. Sírját a város török kézre kerülése után feldúlták, holttestét meghurcolták.

A Tisza bal partján, Törökbecsén

A helybeliek szerint a Tisza legszebb partszakasza van Törökbecsén

Vajdaság magyar emlékei, látnivalói között figyelemre méltó helyet foglal el Törökbecse, az a még 15 000 főt sem számláló közép-bánsági kisváros, mely egészen a XV. századig Óbecsével közös életet jegyzett a Tisza bal és jobb partján. Aztán ahelyett, hogy a két település egybenőtt volna, mint sok más város példája mutatja, a két Becse inkább önálló életet kezdett élni. Egyik Bácskában, a másik pedig Bánátban.

A városkát sokan az aracsi pusztatemplom közelsége miatt keresik fel. Az egyik legkorábbi vajdasági építészeti emléket, a pusztatemplomot bő két évtizede „fedezte fel” magának az itt élő magyarság, hogy aztán fokozatosan jelképévé, kultikus emlékhelyévé váljon. A másik közelben található nevezetesség a Sóskopó, és sorolhatnánk tovább.

Doroszló nemcsak kegyhely

A legenda szerint a XVIII. században egy vak pásztor megmosta a szemét a kút vizében, és visszanyerte látását. A Szentkút vizét a hívek ma is gyógyhatásúnak tartják. A kút előtt kialakított kis medencében sokan megmossák a kezüket vagy a lábukat, mások pedig flakonokba töltve az otthoniaknak is visznek a csodavízből. A régen Bajkútnak nevezett forrásnál a gyógyulásban reménykedők egymásnak mesélik történeteiket, hogy kinek mikor és miben segített a csodakút vize.
Az már nem legenda, hogy a doroszlói kegyhely Bácska leglátogatottabb búcsújáróhelye. Szeptember 8-a, Kisboldogasszony napja ha hétköznapra esik, akkor hozzávetőlegesen 5000 ember keresi fel, ha viszont hétvégére esik a búcsú napja, akkor akár 15-20 ezren is megfordulnak. Szinte hihetetlen, de több vajdasági településről gyalog indulnak a hívők Doroszlóra, a többség azonban a kényelmesebb utazást választja.
Doroszló persze nemcsak kegyhely. Kivételes emberek lakják, talán ezért költözött ide egykoron életének utolsó éveiben Herceg János akadémikus és Fehér Ferenc költő is. Egyikük sem származott innen, valami „csodás” erő vonzotta őket ide. Herceg János házát eladták, Fehér Ferencét azonban emlékházzá nyilvánították, rendezett és látogatható.

Duna parti várak

Huszonegy szerbiai vár közül hét a Dunához kötődik, vagy épp a Duna mellett van. Közülük egy sem élvez kivételes státust, így a péterváradi sem, mégha egyike a legimpozánsabbaknak is az országban, és a bácsin kívül minden bizonnyal a legközelebb áll hozzánk.
A többi, az országhatáron belül északról dél felé haladva: Bács (a Mosztonga folyócska felől közelíthető meg, a Dunához közvetlenül nem kötődik, tehát kivétel), majd Újvidéknél a Pétervárad, a Kalemegdan Belgrádban, az impozáns falairól ismert Szendrő (Smederevo), a Fehértemplom közelében levő, ám a Duna túloldalán fekvő Ráma (Ram), a festői szépségű Galambóc (Golubac), és a legkeletibb, a Fetislam Kladovónál.

Vár a Péterváradon



Elég egy rövid sétát tenni a mai formáját 1692 és 1780 között elnyert péterváradi várban, hogy rájöjjünk arra, igazán megért a helyzet, hogy méltányosabban bánjunk vele. Már csak azért is, mert a város jelképének számít, értékes és közkedvelt hely, idegenforgalmi attrakció.

A méltányos viszonyulás helyett azonban inkább csak nagyra törő nyilatkozatokat hallunk, vagy éppen csalódunk, amikor kedvezőtlen hírt hallunk a várkomplexumról: például ismét lemaradt az UNESCO világörökségi listájának szerbiai jelöltjei közül, katakombáiban megbújó hajléktalanok tűz áldozataivá váltak, nincs pénz a felújítására... Ha körülsétáljuk a letűnt korokat idéző még ma is impozáns létesítményt, meggyőződhetünk, hogy katakombáit, rejtett zugait nem emlékhelyként hasznosítják, hanem a hajléktalanoknak nyújt menedéket a fagyos napokon. A föld feletti élet egészen más képet mutat: a vár egyes részeit privatizálták, felújították, képzőművészek műtermei váltják egymást. Sétányait a látogatók szinte egész évben elárasztják, szállodájába a mondén világ jár, a július elejei Exit fesztivál idején pedig sokan, mondhatni kíméletlenül sokan látogatják.

A Duna hídjai



Egy folyó, két part, sok-sok ember. Közöttük híd. Ha lírikus hangulatban lennék, talán folytatnám ezt a képsort, mely a világon bármely folyóról elmondható lenne. 

Sajnos, nem volt szerencsém végigutazni a Dunán. Egy-egy szakaszát azonban láthattam, például Újvidéktől délre, Ramtól Kladovóig, vagy a magyar-szlovák országhatár kicsit hosszabb szakaszán Komárom-Esztergom-Visegrád vonalán.
Gyönyörű mindenütt.
Hatalmas, mint a tenger Ramnál és Galambócnál (Golubac), sebes a szorosoknál, a Kis-, és Nagy Kazánnál a Vaskapu közelében, csaknem kék színű Komáromnál (legalábbis a reggeli órákban ha hátat fordítunk a napnak)... A partjai változatosak, árterületei, hídjai ugyancsak. Fotónkon a három újvidéki Duna-híd közül a középső, a péterváradi vár alatti kecses ívű felújított híd. Mindhárom újvidéki hidat 1999-ben a NATO-légitámadások során lebombázták.

Zalánkemén

Jobbra is, balra is síksági ember szemének szokatlan löszplató tarkítja a tájat a Duna és a Tisza találkozásánál. A Dunától balra Titelnél, jobbra pedig Zalánkeménnél (magyarul Szalánkeménnek is nevezik, de van, pl. Balla Pál, aki Sóvárnak nevezi, és az elnevezést a hunok idejére teszi, szerbül: Slankamen) magasodnak ki löszhegyek a síkságból.
Enyhe dombvidékre érkezik tehát az, aki Újvidéktől mintegy 50 kilométerre délkeletre, bármilyen okból Zalánkeménre utazik, aztán egykettőre olyan érzés keríti hatalmába, mintha már látott vidéken járna, mondjuk: Titelen.

Titel

Lassú, kanyargó folyásában végtelen területeket tart állandó mocsár alatt, mivel partjai csaknem mindenütt alacsonyabbak, mintsem a magas vízállást rakoncáik közé zárhatnák. Mikor nagyon megárad, messze elönti az alföldi síkságot. Rombol; de termékenyít – írta a nagy útleíró, Jókai Mór a XIX. században a Tiszáról.

Azóta a Tisza nagyon megváltozott, de hosszú útján továbbra is szinte átíveli a Kárpátokat. Egyik izgalmas szakasza a délvidéki lösz-hátság, vagyis a Titeli-fennsík, ahol az egyetlen vajdasági mellékfolyója, a Bega (újabban Béga) belefolyik, és innen nem messze a nagy, „szőke" folyam a Dunába ömlik. Nemcsak a részrehajló helybeliek állítják, hogy itt különösen szép a folyó, ezt jómagam is tanúsíthatom. Ezenfelül a táj is elragadó, talán azért, mert nem síksági jellegű: a löszhegy mint egy sziget kiemelkedik 110-130 m-es magasságával (94 km²-nyi alapterületen) a végtelennek tűnő Alföldből, s különlegessé teszi a folyó itteni partszakaszát is.

A szőke Tisza

A Tisza Titelnél

Közelíthetünk a népművészet, a legendák, a költészet, vagy akár a madár-, és állatvilága felől, de a folyószabályozás, a ciánszennyezés, sőt a ‘virágzás oldaláról is, egyre megy, mindenképp a Tiszáig, a legmagyarabbnak tartott folyóig jutunk el. Közelíthetnénk akár a hidak felől is, hiszen nem is túl régen, 2010 karácsonyára készült el a Bácskát és Bánátot összekötő, Ada és Padé közötti híd, kétségkívül a legimpozánsabb a folyó vajdasági szakaszán. Híd könnyíti a Tisza mentén élő emberek életét Zentánál, Törökbecsénél, Zsablyánál, Titelnél is, de ez valójában nem sok, a folyó mindkét oldalán élők szerint több híd kellene a zavartalan közlekedéshez.

A verseci hegy alatt

Valakit a szőlő, valakit a táj vonz Versecre, a román határtól alig 14 kilométerre fekvő városkába. Még másokat a gazdasági kilátások, a sport, a kultúra csalogat. S itt mindebből kijut.
Tény azonban, hogy jócskán kell utaznia annak, aki ide kívánkozik. Végtelennek tűnő síkság után sejlenek csak fel a Dél-Kárpátok legnyugatibb vonulata, a Verseci-hegy domborulatai, akkor, amikor már az utas hinni kezdi: nem is olyan kicsi ez a Vajdaság. Aztán tovább haladva Bánát délkeleti csücske felé jó messziről ránkköszönt a hegytetőre épített, XIV. századbeli vár egyetlen megmaradt része is, az őrtorony, mely mostmár nincs olyan siralmas és szinte közveszélyes állapotban, mint nemrégiben, mert sikerült felújítani.
Ha a szemünkkel bemérjük az őrtornyot, akkor lefelé haladva felsejlenek a csodaszép szőlőültetvények is, és az egyre terjeszkedő víkendövezet. És, hát a hegy alatt, a város!
A jó levegő csalogatná oda az embereket? A helybeliek szerint valóban sok a kilencven-, százéves polgártársuk. Állításukat a statisztika is alátámasztja, Versecen továbbélnek az emberek, mint Vajdaság, Szerbia más vidékein. A belgrádiak különös előszeretettel járnak – és vásárolják a telkeket –, a tőlük alig nyolcvan kilométerre levő verseci hegyaljába, a bő szőlőtermő vidékre.

Zasavica

Kedves földimtől, a virágkertészetéről széles körben ismert, temerini Törteli Lacitól hallottam nem túl rég, hogy jó kapcsolatban van a zasavicai nemzeti park vezetőségével, és tőlük szerezte be őshonos szürkemarháit. Nem vallottam be neki (bevallom hát mindenkinek), fogalmam sem volt, hol lehet az a Zasavica, ahol őshonos állatokat tartanak. Az internet segítségével persze gyorsan helyre kerültek a dolgok. Mikor rájöttem, hol is van ez a bizonyos természeti oázis, roppant sajnáltam, hogy nem néztem alaposan a környék után, amikor nem sokkal korábban épp azon a vidéken jártunk. Aztán meghirdettek egy dinoszauruszoknak szentelt kiállítást épp ebben a természetvédelmi övezetben, így adott volt az „ok", hogy újra útra keljünk Szerémség felé.

Szávaszentdemetertől Mitrovicáig

A legnagyobb szerémségi város, Mitrovica/Sremska Mitrovica – középkori magyar nevén Szávaszentdemeter –, kétségkívül a legnagyobb múltra visszatekintő városok közé tartozik a mai Vajdaság területén, ha nem épp a legrégebbi település. Az enyhén dombos vidéken elterülő területen, a Száva mocsaras partján már állítólag 7000 évvel ezelőtt, vagyis a neolitikus kultúra terjeszkedése idején is volt élet, de a római korban érte le virágkorát, amikor Sirmium néven már az i.e. 1. században gyors fejlődéséről tesz tanúbizonyságot. A város különleges stratégiai és katonai jelentőséggel, később az egész pannon térség kereskedelmi központjává vált. Itt, vagy a környéken született Traianus, Aurelianus, Maximilianus császár. Fejlődésének csúcspontját a tetrarchátus idején érte el, amikor a birodalom négy legfőbb városának egyike volt. Ekkor császári palotája, amfiteátruma, pénzverdéje, színháza, számos temploma, fürdője, palotája és pompás villája volt. A császári palota, a lóversenypálya, a kikövezett utcák, a vízvezeték és csatornahálózat, fűtésrendszere azt bizonyítja, hogy az egykori lakók bizony nem szenvedtek hiányt semmiben. Ezután jöttek a hunok, a keleti gótok, gepidák, az avarok, akikkel együtt érkeztek szlávok is. A magyar honfoglalás után a város hol Magyarországhoz, hol a Bizánci Birodalomhoz tartozott, majd a török uralom idején, amikor nemcsak a városból, hanem szinte egész Szerém vármegyéből elmenekült a magyar lakosság, újabbnál újabb hullámban húzódtak be a szerbek, akik ugyancsak a török elől menekültek. A törökök azonban jó időre itt felejtették magukat, sőt innen igazgatták egész Szerémséget.

Fehértemplomi tavak

A fehértemplomi Szent Anna katolikus templom

Nincs sok természetes tó Vajdaságban. Legtöbb állóvízünk emberi tevékenység nyomán keletkezett, akár téglagyárak környékén, akár erőművek építésekor. Keletkezésüktől függetlenül mégis talán a legismertebb a Palicsi- és a Ludasi-tó, valamint az Écskai- és a Ruszanda-tó Bánátban, továbbá az Obedi-láp Szerémségben.

A leg-legeket tekintve kétségtelenül a legnagyobb idegenforgalmi hagyományokra a Palicsi tekinthet vissza, a legkevésbé urbanizált pedig az Obedi. Országos, tehát szerbiai szinten a legnagyobb a 253 négyzetkilométer felületű, mesterséges Đerdapi-tó, az egyik kegszebb pedig a Drina mentén ugyancsak vízierőmű építés közben keletkezett Perućaci-tó. A legfelkapottabbak viszont az utóbbi években minden bizonnyal az egymáshoz igen közel eső fehértemplomi-tavak, valamint a szűkebb Szerbia északkeleti részén, Veliko Gradište melletti Srebrno jezero, azaz Ezüst-tó.

Nagybara, Jegricska

 

2012 október 2-án is több mint 20 fokot mérünk a Kárpát-medencei Alföld déli részén. A sok meleg, esőmentes nap következtében a folyók szintje alacsony, a természet még nem mutatja őszies arcát. S ezen nem is csodálkozunk.
A Jegricska folyócska, vagyis a Nagybara – ahogyan Temerinben nevezik, bár történelmi távlatokban az Egres elnevezés is felmerül –, partján csupán a vándormadarak sorakozója, és viselkedése árulkodik arról, hogy itt az ősz.
Csodaszép a vidék.

Bács

A bácsi vár az aracsi pusztatemplom, a redneki (Vrdnik), a verseci (Vršac) mellett a legrégebbi épületromok közé tartozik a mai Vajdaság területén. Nem véletlenül tartja számon az itt élő magyarság, hisz ezek a műemlékek erősen kötődnek történelmünkhöz, őseinkhez. És jó, hogy nyomuk maradt, mert vannak olyanok is, melyekről csak sejtésünk van. Például a horvátországi Újlakkal/Ilokkal szemben volt a XIV. és a XV. században egy Pest (Újlakpest) nevű település, a mai Palánka ennek a helyén vagy az mellett keletkezett. Feltételezések vannak Bodrogról, vagy a XIII. századbeli cserögi/Čerević várról, és bizonyár sok minden másról.
A köztudatban mindenesetre úgy él, hogy a mai Vajdaság területén a középkorban nem volt semmi, holott volt egy fejlett településhálózat, volt egy fejlett kultúra – állítja több szakember is. Az egyetemeken – Bécs, Krakkó – a XIV. és a XV. században több mint százan tanultak e vidékről (Futakról 13-an, Bácsról 11-en, Apatinról 10-en), osztotta meg a nyilvánossággal Szabó Zsombor szabadkai építészmérnök. Mint mondta, sokan visszajöttek közülük. Újlaki Miklós Újlak számára az volt, mint a Mediciek Firenze számára. Templomot, kolostort építtetett, várfalat emeltetett, igazi mecénás volt. Futaki Miklós Futakot fejlesztette...

Pancsova

Nem hinném, hogy Beresztóc (Banatski Brestovac), Ferenchalom (Kačarevo), Galagonyás (Glogonj), Omlód (Omoljica), Torontálalmás (Jabuka), Tárcsó (Starčevo) településnevek hallatán habozás nélkül behatárolnák Pancsovát és vonzáskörzetét. Sándoregyháza (Ivanovo), Hertelendyfalva (Vojlovica) mindenképp ismerősebben hangzik a vajdaságiaknak, mint a fentiek. Viszont, ha Pancsovát hallunk, akkor a légszennyezettség, a vegyipar, a kőolajfinomító, Nađa Higl úszó, vagy Georg Weifert (szerbül Đorđe Vajfert) iparmágnás, bankár jut eszünkbe, akinek pödört bajuszos arcképe az 1000 dinárosról köszön vissza ránk…

Egy városka ez az Alföld és a valamikori Torontál vármegye területének déli részén a Temes folyó bal partján, amely a településtől két kilométernyire torkollik a Dunába. Pancsova a szerb főváros tőszomszédságában, és árnyékában él, mégis a vajdasági közigazgatás része.

Számos kis település övezi, mintahogy a felsorolás is jelzi. Valamennyi település szerb többségű, kivéve Sándoregyházát, amely relatív magyar többségű. 1910-ben a községben a magyarok még 10,3 százalékban voltak jelen, szemben a 36,72% némettel, 31% szerbbel, 15,77% románnal. A legutóbbi népszámláláskor a magyar ajkúak összlétszáma 3,17-re csökkent, míg a németeké 0,18-ra, a románoké 3,19-re, a szerbeké ugyanakkor 76,38 százalékra nőtt. A lakosság is megkétszereződött ennyi év alatt. Magában a városban 2002-ben 4,25%-ot tett ki a magyar lakosság aránya, ezzel a legjelentősebb számú nemzeti kisebbségnek számít. Ugyanakkor 1910-ben a város 16,17%-a vallotta magát magyarnak, 41,88% szerbnek, 35,89% németnek.

Van egy malom, nincsen köve

Topolyai szélmalom

Van egy malom, nincsen köve, mégis lisztet jár, mégis lisztet jár... – tartja a népdal, mely hűen őrzi a gabonaőrlés szép emlékét, viszont maga a művelet, és az őrlés eszközéül szolgáló szél-, vízi-, vagy szárazmalmok eltűntek. A néhány „megmaradt kivétel” közül talán a topolyai szélmalom a legismertebb. Nagyon kevés ez az egy-kétszáz évvel ezelőttihez viszonyítva, amikor őseink helységenként akár több tíz malmot is üzemeltettek. Végérvényesen emlékeinkbe zártuk volna a régi fajta malmokat?

Nagyon úgy tűnik. Épp ezért lepett meg kellemesen, hogy Nagykikindán megmaradt egy szárazmalom, ráadásul meglehetősen jó állapotban van. Sőt, a feljegyzések szerint az Alföldön csupán két szárazmalom található, az egyik ezek közül Nagykikindán.

Jazak

Némi ellenszolgáltatás fejében sokan a forrásról hordják a vizet.

Az ezredforduló táján végezte el a vajdasági kőolajipari vállalat, az időközben orosz kézre játszott Naftagas azokat a döntő furatokat, melyek bebizonyították, hogy a szerémségi Vrdnik (magyar nevén Rednek) melletti jazaki víz kiváló ásványvíz. Azóta sokan rendszeresen fogyasztják ezt a természetes forrásvizet, melyet kisebb-nagyobb pillepalackokban bárhol lehet venni. A jazaki víz olyan ásványi sókat, kalciumot és magnéziumot tartalmaz, melyek a szív és érrendszeri megbetegedések elkerüléséhez járulnak hozzá. A szakemberek sportolóknak, vegetáriánusoknak, a túlsúllyal és magas vérnyomással küszködőknek különösen ajánlják.
Az 1999-ben végzett fizikai, vegyi és mikrobiológiai elemzések eredményei azt bizonyították, hogy a többi ásványvíztől a kalcium és a magnézium ideális aránya (kettő az egyhez) különbözteti meg. A víz fogyasztásával megelőzhetőek az érrendszeri megbetegedések, az alacsony nátriumtartalom pedig kedvezően hat a vérnyomásra.

Aracsi pusztatemplom

A kilencvenes években „fedeztük fel" az aracsi pusztatemplomot, s azóta a vajdasági magyarok kultikus emlékhelyévé vált. Díj, folyóirat, civil szervezet viseli a nevét.
Amire talán leginkább büszkék vagyunk, az a kora. A templom az 1200-as évek első harmadában, valószínűleg egy korábbi templomot felváltva épült. A templom rekonstruálásával Raffay Endre foglalkozott behatóan.
Az aracsi pusztatemplomot a műutaktól néhány kilométerre, a megművelt földterületek kellős közepén találjuk, mégis járművel is aránylag könnyen odatalálhatunk. Megközelíthetjük a törökbecse (Novi Bečej)-beodrai (Novo Miloševo): úton, Törökbecse után a 7. km utáni elhagyatott vasúti bakterháznál elhagyjuk az aszfaltutat, s keleti irányban további 5 km-t teszünk meg. Ha ezt az utat választottuk, ne mulasszuk el Beodrán megnézni Karátsonyi László kastélyát, az 1846-ban épített, egyemeletes, klasszicista épület a legszebb bánáti kastélyok egyike. Egy másik megközelítés is létezik: Basahíd (Bašaid) felől a törökbecse-basahídi úton haladva, Basahíd után 7-8 km-re a csatorna kis hídján való átkelés után kb. 2 km-re jobbra letérünk az aszfaltútról, s észak felé 5 km-t haladva megtaláljuk a templomot.

Kökényből Keken, Kekenből Kikinda

Kevés kökényt látni Nagykikinda határában, neve mégis állítólag erre a növényre vezethető vissza. A kökényből lett a XV. század elejére Kökényd, majd Nagkeken, hogy aztán 1718-ban Gross Kikinda formában jelentkezzen, ami már egészen ismerősen hangzik a fülnek. Mégis, olyannyira keveset tudunk a helységről, és a kikindaiakról, hogy könnyűszerrel elhisszük akár azt a feltételezést is, hogy neve valóban a kökényből ered.

Komolyra fordítva a szót, valóban igazat kell adni a helybeli magyaroknak, amikor arra panaszkodnak, hogy kívülrekednek a történéseken, a többség elkerüli őket, nem figyel rájuk kellőképpen. Pedig meglehetősen szép számban élnek a városban: az 1910-s népszámlálási adatok szerint 5968, a 2002-s adatok szerint pedig 5290-en vallották magukat magyar ajkúnak, ami a város csaknem 42 ezer fős lakosságának 12,6 százalékát teszi ki. Hasonló, picivel jobb az arány községi szinten (12,8), amihez elsősorban a szajáni magyar többség járul hozzá, vagy a torontáloroszi, avagy kisoroszi (Rusko selo) és a töröktopolyai (Banatska Topola) 30 százalék feletti magyarság. Mindenesetre Nagykikinda városában idén is két elsős magyar nyelvű általános iskolai tagozat nyílik a Fejős Klára és a Szent Száva iskolában. A létszám 15-nél jóval kisebb, ám ez a körülményekhez viszonyítva jelentős eredmény. Már csak azért is, mert az 1700-as évek derekától a település képét a délről érkező szerb határőrök igencsak meghatározzák, így a magyarok száz évvel ezelőtt is hozzávetőlegesen annyian voltak a városban, mint ma, a szerbek száma azonban ez idő alatt több mint duplájára nőtt.

Csörög, Cserög, Čerević

A Cserög szót a Google-kereső sem ismeri fel. Hasonlóképp néma marad a Dombó, Belcsény, Bánmonostor, Szilszeg szavakra, mégha fülbemászó hangzásúak is. A nagy kezdő betű elárulja, hogy településnevekről van szó, Szerémségre gondoljunk. Amennyiben Újvidéken átkelünk a hídon és a szerémségi oldalon Kamenicára érve megindulunk a Duna folyásával ellentétes irányba, vagyis a folyó jobb partján a Tarcal hegy (Fruška gora), és a nagy európai folyó között, ott találkozhatunk ezekkel a helységnevekkel, melyeket sokkal inkább ismerünk Rakovacnak (Dombó), Beočinnak (Belcsény), Čerevićnek (Cserög), Banoštornak (Bánmonostor), vagy Suseknak (Szilszeg).

Szabács viadala

Ha Šabac, akkor vásár – a vajdasági magyar fül a városka nevének hallatán tényleg a vásári forgatagra kattan, a kereskedésre, és azontúl egy sajátos kultúrára, melybe a turbófolk, a fúvósok, a szerbiai étkek, a giccs, egyáltalán minden ami olcsó belefér. Kevesebben gondolunk Szabácsra mint Mátyás király török elleni győzelmének egykori helyszínére, a Macsói (mai Mačva) Bánság központi településére, a Szabács viadala című 1476-nál nem korábban kelt 150 soros históriás ének-töredékre, mely Mátyás király egyik dicső haditettét, a Száva jobb partján épült Szabács várának bevételét énekli meg.