Vásárhely Torontálban

Valamikor nyárfasorok tarkították a falvak utcáit, sőt a települések közötti utak mentét is. Később az erdőkkel együtt az egyhangú útszéli fasorok is megritkultak. Torontálvásárhelyre, azaz Debelyacsára/Debeljača épp azért jó megérkezni, mert itt békebeli hangulat fogad bennünket, sudár nyárfasor köszönt ránk a faluba érkezvén, olyan, amely az otthon melegét sugározhatja annak, aki hazatér, és amelyet biztosan megcsodál az, aki „idevetődik”. Habár a település távol, vagy inkább kívül esik szinte minden jelentősebb útvonalon, a neves vásárok, a magyar nóta kedvelői azért csak nem kerülik el.

Hatalmas temploma a legfőbb bizonyítéka annak, hogy a református vallású lakosság régóta itt él, és olyannyira megerősödött, hogy anyagi ereje is számottevővé vált. Minden bizonnyal meghaladhatta a mait – teszik hozzá keserűen a helybeliek.

Nemcsak gazdasági erejében, hanem számbelileg is gyengül a falu, s ezen belül a magyarság lélekszáma, aránya is kedvezőtlenül alakul. A 2002-s népszámlálás idején a közel 5300 fős helység 53 százaléka vallotta magát magyarnak (több mint 2800-an), az újabb adatok azonban félő, más képet mutatnak majd, hisz sokan elköltöztek, a népszaporulati adatok pedig itt sem adnak okot derülátásra.

A XIX. század elején épült impozáns templomépület minden tekintetben uralja a nagy kiterjedésű települést, ahol széles, egyenletes utcák keresztezik egymást. Az 1848/49-es forradalom idején az itteni magyarok a délvidéki szerb lázadás tengerében valósággal szigetet alkottak. A falu máig őrzi Szemere Bertalan belügyminiszternek az 1848. március 28-án a község polgáraihoz intézett leiratát, a melyben e vészes időkben tanúsított vitéz, állhatatos „maguktartását" dicséri és a kormány további jóakaratáról biztosította őket. Szeptember 8-án azonban Knicsanin szerb felkelő vezér rátört a településre, ekkor a lakosság a túlerő elől elmenekült, és a szerbek az üresen talált falut felgyújtották, a református templomot kifosztották s még a harangokat is elvitték. A harangok egyike 1851-ben került vissza Szerbiából. Az elmenekültek 1849. november havában tértek ismét vissza.
A templom közelében, a falu szívében épült az ortodox templom is, aminek a tövében található a helytörténeti múzeuma. Széchenyi Jolán újvidéki származású, torontálvásárhelyi nyugalmazott tanár álmodta meg valamikor a hetvenes években. Kalauzolásában jártuk be a több szobára tagolódó helytörténeti látványosságot, ami már csak azért is hasznosnak bizonyul, mert erős köd akadályozta utunkat, így alig láttunk valamit. A szívélyes házigazdától azonban röpke fél-egy órában sokkal többet megtudunk, mint amennyit akár egy-két napnyi utánajárással, önerőből összekaparhattunk volna. 

Templom és piactér



A református templom 1838-ban épült

Az 1912-ben Temesváron öntött iskolacsengő ma már a  helytörténeti múzeumban áll

 

A tanárnő – így szólítja sok helybeli –, képzőművészet szakos volt az iskolában. Úgy kezdődött „minden”, hogy kellékek, tárgyak kellettek a csendélet festéséhez. A diákokat megkérte, hozzanak be az iskolába régi tárgyakat: köcsögöt, korsót, ami van a padláson. Ők pedig hozták, és hozták. Idővel annyi tárgy összegyűlt, hogy nem fért az iskolában, így született meg az ötlet, hogy múzeumot létesítenek. A Helytörténeti Múzeum 1977 óta, idestova 35 éve fogadja a látogatókat. Használati tárgyakat, munkaeszközöket, lakberendezési tárgyakat kínál a látogatóknak, ezenkívül fényképeket, ruhaneműt, plakátokat, sőt egy impozáns iskolacsengőt is, melyet 1912-ben öntöttek Temesváron.

Ugyan nem a múzeumban, hanem megfelelő helyen, a templomban szól a falu egyik jellegzetes, délinek is nevezett harangja, melynek története 1816 óta követhető nyomon. Sok vihart és csapást túlélt, még a tüzet is, de az I. világháborút nem. A hadvezetőség a szép szavú harangot hadicélokra lefoglalta. Egészen 1923-ig üresen állt a helye, de aztán új harangokat szereztek be, Udinéből.

Ekkoriban Debelyacsának hívták a helységet (1914-től), nem sokkal előtte, 1888-ban kapta a Torontálvásárhely nevet, míg korábban Develák, Debelják és Debeljácskának is nevezték.

Ki tudja már biztonsággal megállapítani, hogy a távoli 1794-ben ideérkező hódmezővásárhelyi, szentesi, makói és gyomai reformátusok mit találtak ezen a helyen. Ugyanis ezt megelőzően 1768-ban tiszai és marosi szerb határőrök már megtelepedtek ezen a helyen, ahol ma Debelyacsa áll. Alig 8 év leforgása alatt már itt is hagyták kedvük vesztetten ezt a nekik sehogyan sem tetsző pusztaságot és egyetlen egy hírmondó Dimitrovics család hátrahagyásával eltávoztak Bácska területére. Mi mindenen mehettek keresztül a később érkező magyarok, mire termővé fordították a műveletlen földet, mikorra belakták a számukra kijelölt  nem kis házhelyeket, és közösségé kovácsolódtak? Mindennek története a falu története, Debelyacsa, avagy Torontálvásárhely maga.

A hódmezővásárhelyiek, makóiak, szentesiek közül 12 család kapott 4-5 évi adómentességet, ellenben valamennyi Gyomáról származott család 6 évi adómentességet élvezett, ami eléggé bizonyítja hogy a gyomaiak ügyes diplomaták voltak és a finánc törványt jól ismerték, de az is lehetséges hogy az adómentesség ellenében lemondtak Gyomán viselt nemességükröl. Egyébként a telepítési terv szerint az egyes családok kb. Egy-egy sessióra tarthattak igényt és egy fertalynyi földre házhelynek. Egy sessió 4 fertalyból állot egy fertály 8 és felholdat tett ki.

„Az ideérkezett telepesek súlyos feladat megoldása előtt álltak. Elsősorban építeni kellett, hogy legyen fejüket hova lehajtaniuk. Azután utakat kellett építeni, hogy a vidék és az ország többi részével megtalálhassák az összeköttetést.
Aki talán megmosolyogná, hogy az építkezést és utak létesítését súlyos feladatnak minősítettük, annak emlékezetébe idézzük pontos szájhagyományok alapján, hogy pl. Az országutak szegélyezésére ültetett fákat egész évben őrizni kellett, a szigorú téli időben különösen, amikor is sok embernek lefagyott a lába, de helyét egy is el nem hagyta. Mintha csak tudta volna minden kálvinista, hogy ezek az utak lesznek majdan vezérlő kalauzai százezernyi idegennek, akik piacaink és vásáraink hírét messze földre elviszik." – áll a korabeli irodalomban. A helytörténeti múzeumban lencsevégre kapott kép az egykori kenyércsata, a cséplés emlékét őrzi.

 Folyó vagyunk melyet keresel, testvériség a nevünk hirdeti a református templom előtti téren álló szobor, mely a letűnt, szocialista idők szellemét idézi 

 A kétnyelvű Moša Pijade iskola.

Ha levélbe borulnak a fák, a debellácsi utcák elnyerik szebbik arculatukat, ugyanis télidőben még hangsúlyosabb a szögletes felépítése. Az utcák szélesek, és talán vonalzóval jelölték ki, oly egyenesek