2012. október 12., péntek

A verseci hegy alatt



Valakit a szőlő, valakit a táj vonz Versecre, a román határtól alig 14 kilométerre fekvő városkába. Még másokat a gazdasági kilátások, a sport, a kultúra csalogat. S itt mindebből kijut.
Tény azonban, hogy jócskán kell utaznia annak, aki ide kívánkozik. Végtelennek tűnő síkság után sejlenek csak fel a Dél-Kárpátok legnyugatibb vonulata, a Verseci-hegy domborulatai, akkor, amikor már az utas hinni kezdi: nem is olyan kicsi ez a Vajdaság. Aztán tovább haladva Bánát délkeleti csücske felé jó messziről ránkköszönt a hegytetőre épített, XIV. századbeli vár egyetlen megmaradt része is, az őrtorony, mely mostmár nincs olyan siralmas és szinte közveszélyes állapotban, mint nemrégiben, mert sikerült felújítani.
Ha a szemünkkel bemérjük az őrtornyot, akkor lefelé haladva felsejlenek a csodaszép szőlőültetvények is, és az egyre terjeszkedő víkendövezet. És, hát a hegy alatt, a város!
A jó levegő csalogatná oda az embereket? A helybeliek szerint valóban sok a kilencven-, százéves polgártársuk. Állításukat a statisztika is alátámasztja, Versecen továbbélnek az emberek, mint Vajdaság, Szerbia más vidékein. A belgrádiak különös előszeretettel járnak – és vásárolják a telkeket –, a tőlük alig nyolcvan kilométerre levő verseci hegyaljába, a bő szőlőtermő vidékre.


A város felé közeledve azonban nem csak a 641 méteres csúcs, Vajdaság legmagasabb pontja magasodik, hanem közelebb érve az immár több mint 150 éves, 1860-1863 között, Schulek Frigyes tervei alapján épült impozáns Szent Gellért templom.
A templomok ebben a városban (is) messziről elárulják, hogy több nemzet osztozik rajta.
Jelentős műemlékek még a klasszicista stílusú városháza, az 1759-ből származó barokk püspöki palota, az 1759-ben épített pravoszláv templom (Arsa Todorović szentképfalával), az 1783-85 között épített katedrális, a Nemzeti Múzeum régészeti és helytörténeti gyűjteménye. A középkorban volt itt egy erődítmény, amit Érdsomlyónak (Erdesumulu), vagy Érsomlyónak neveztek. Nem sok nyoma maradt, de azt tudni, hogy a birtok 1323-1411-ig a király birtokában volt, majd adományként a szerb despotákhoz került (1411-1459.), aztán a Szilágyi család birtokolja (1459-1461.), aztán Dóci Péteré (1472-1494.) lesz, majd újra a királyé (504.). A váralját képező település, mindig is a vár tulajdonosához tartozott. Ezután jöttek a törökök... A viharos történelem ellenére a mai napig sok ódon, XVIII-XIX. századi ház maradt meg, és ezek különleges, eredeti hangulatot kölcsönöznek a városnak. Versec építészetileg nem hasonlít sem a környékbeli, sem a többi vajdasági városhoz. Már csak ezért is érdemes meglátogatni. A városba legtöbben szeptember harmadik hétvégéjén érkeznek, amikor a nevezetes szüreti napot tartják.


Érdekes felkeresni, vagy meglátogatni a Petőfi Sándor Kultúregyesületet, ahova a „megmaradtak" eljárnak. Több szakosztály működik, egyik legfontosabb tevékenységük az anyanyelvápolás megszervezése. Húsz éve immár, hogy megszűnt a magyar nyelvű oktatás, ami hatalmas érvágás volt a verseci magyarok életében. Noha a magyarság itt több száz éve kisebbségben él és rátartian tartja magát, az iskolai oktatás megszűnése minden bizonnyal felgyorsítja az asszimiliációt. A 2002-s népszámlálási adatok szerint a csaknem 78 százalékban szerbek lakta város lakosainak 4,91 százaléka magyarnak vallotta magát, így a második legnagyobb etnikai közösséget képezte a községben. Egykor sok német élt a városban, de rég a múlté az arányos etnikai sokszínűség, az a világ, melyben a világ legtermészetesebb dolga volt a másik nyelvét beszélni, a másik dalait énekelni németül, szerbül, románul, vagy magyarul.


Számokkal kifejezve a legutóbbi népszámlálási adatok szerint kb. 1800 fő vallotta magát magyarnak az összlakosságból. A verseciek azóta élnek kisebbségben, hogy Zsigmond király a várat és környékét (Belgrádért cserébe) Brankovics György kezére adta. Így mindig más volt a többségi, a domináns elem: a török, a szerb, vagy a német. Még akkor is kisebbségben voltak, amikor (formálisan) a magyar volt az uralkodó nemzet, már csak azért is, mert a magyarság gazdaságilag mindig a város szegényebb rétegét alkotta. A város neve is szláv eredetű, a podvrsan („orom alatt”) vagy vrhsácz („hegyes hely”) elnevezésekből származtatják.


A (katolikus) németek és szlovákok szervezett, nagy arányú betelepítése a požarevaci béke (1718) után kezdődött, és csak a XVIII. század második felében engedélyezte a Koronatanács a magyarok visszatelepülését. Így alakult ki a város és környékének ma is jellemző nemzeti, nyelvi, kulturális és felekezeti tarkasága, amelyben jószerével egészen a közelmúltig természetes volt a közéleti többnyelvűség. Ez az időszak, a XVIII-XIX. század hozza meg a nagy fellendülést a város életében: a požarevaci béke után Versec a kamarakerület székhelye, bekapcsolódik a közúti és vasúti közlekedésbe, gyors ütemben fejlődik az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdaság, kiváltképp a szőlészet és a borászat. A város (már emlegetett) különleges légáramlásai folytán a vitorlázórepülés egyik központja. A Zsigmond-vár már csak ezért is látogatott hely. A vár előtti meglehetősen szűk területről vetik magukat mélybe a kihívásra éhes repülőzők. Az alábbi kép az ugrás helyén készült.


Versec nem csak a felsoroltakról híres. Innen indult például Herczeg Ferenc írói pályája, aki a századforduló és a két világháború közötti Magyarország írófejedelmévé vált, majd a második világégés után kegyvesztetté. Bárhogy is ítélje meg az irodalmi kánon, a német származású Franz Herzog egyes írásaiban hangulatosan elevenítette meg a rég tovairamlott, hangulatos bánáti úri világot, és erre a mai verseciek büszkék.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés küldése