Még egy elbeszéletlen történet: Csúrog



Egyetlen szélmalom maradt Csúrogon a sok közül

Mi következhetne Zsablya után, ha nem Csúrog? Az a helység, mely tragikus események színhelye volt 1942-ben, de 1944-ben, 1948-ban is. Ezt a kegyetlen tragédiát – melyet józan ésszel hét évtizeddel később sem lehet felfogni –, mintha a város központjában rendkívül elterjedt varjak egyenesen hirdetnék. Kárognak vészjóslóan, és mivel rendkívül elszaporodtak, valósággal visszhangzik tőlük a falu központja. A fák koronái lekopaszodtak, a madárürülék pedig lépten-nyomon árulkodik. Az ott lakók szerint elviselhetetlen tőlük az élet, nyáron még ablakot sem nyithatnak, de mivel a varjú védett madárfajnak számít, védekezni sem tudnak ellene, legalábbis büntetlenül.

„Talán az utolsó elbeszéletlen története Közép-Európának, ami 1944-45-ben a Délvidéken történt” – mondta Navracsics Tibor jelenlegi magyar miniszterelnök-helyettes nem túl rég a budapesti Terror Házában a témának szentelt kiállítást megnyitva. Emlékeztetett arra, hogy „Közép-Európában mindannyian az első világháború áldozatai vagyunk”, mert utána kaptak lábra olyan totalitárius mozgalmak, amelyek eszméi alapján az ember „tudott állat is lenni”. A politikus különösen fájónak nevezte, hogy magyarok ezreit gyilkolták le a jugoszláv kommunisták, és – mint elmondta – ez a szerb történelemnek is az egyik fájó pontja.

Az áldozatok „sírhelyét" is rendre meggyalázzák, a társadalom meg ezt eltűri, vagyis nem reagál. Tehát hallgatólagosan támogatja. Erre tényleg nehéz józan magyarázatot találni bármely irányból nézzük.

A falu központjában állt a Szent Lajos királyról elnevezett katolikus templom, melyet a II. világháború után leromboltak

A pravoszláv templom nagyságát nézve 3. az országban, harangja pedig európai viszonylatban is az elsők között van 4775 kilójával



Varjak a központban

Csúrog kivételesen jó helyen fekszik, szinte Vajdaság képzeletbeli középpontjának is mondhatjuk, a Tisza jobb partja mentén (a Holt-Tisza a falu alatt húzódik), Zsablyától 10, Bácsföldvártól ennél valamivel kevesebb kilométerre, az ún, Sajkás-vidék északi részén. Nem csoda, hogy a XIII. században is lakták, Árpád-kori település. 1238-ban Churlach, 1254-ben Csurug, 1325-ben Chorug, 1332-ben a pápai tizedjegyzékben Churuk, majd Charug, később Csurog, Csúrog. Vegyes összetételű volt a lakossága, 1910-ben például 10 196 lakosából 6685 szerb, 2490 magyar és 228 német volt. A II. világháború után 7-8000 között mozog lakosainak száma. 2002-ben a 8800-ból 8200 szerb, 90 magyar, 4 német...

A községháza nagy fordulatoknak és kegyetlen döntéseknek volt a színhelye. Ebben a csúnya épületben azonban gondosan őrzik a makulátlan anyakönyveket az 1800-as évek végéről is. Magunk is meggyőződtünk róla.


Tavaly tavasszal több ízben is megfordultunk a csúrogi anyakönyvi hivatalban, elődeink után kutatva. Valahányszor szolgálatkészen fogadtak bennünket. A legnagyobb meglepetés az volt, mennyire jó állapotban fennmaradtak az 1892-es hatalmas kötegek, a betűk sem halványultak el benne. Tintával írt alá az apa, illetve az, aki bejelentette az újszülöttet, sok esetben csak keresztet rajzolt, írástudatlan lehetett. A szerb kisbabákat cirill betűkkel, a magyarokat a magyar, a németeket a német helyesírás szerint jegyezték be. Sokan irigyeljük ezt a korszakot emiatt a liberalizmusa miatt. Most a magyar neveket még akkor sem tudják helyesen leírni az anyakönyvvezetők (túlsúlyban), ha meg van a hajlandóság, és csak másolniuk kell.

A csúrogiak zöme földművelésből él. Csendben. Nemigen hallatnak magukról.

Nevezetes a falu mentén húzódó Holt-Tisza-ág, amelyet sok üdülni vágyó keres fel kora tavasztól késő őszig, és az egyetlen megmaradt szélmalmuk, mely 1843-ban készült, de csak 1846-ban szállították Csúrogra. A szerb helytörténetírók szerint ez szó szerint így hangzik: „A szélmalmot 1843-ban építették Magyarországon. Csúrogra 1846-ban került, majd 1912-ben helyezték át mai helyére, a Svetozar Miletić utca 90. alá." A figyelmes olvasó azt hinné, hogy külföldről szállították a szélmalmot Csúrogra, és mindig is Miletić utca volt ez a bizonyos utca, mely a Földvár irányába igyekvők útjába esik.

A szerb történészek, helytörténészek, de a szerbiai átlagpolgár is előszeretettel él ilyen, egyfajta tudathasadásos állapotban, melyből minden kiesik, ami 1945, vagy 1920 előtt történt Vajdaságban, amikor ez a vidék az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, előtte pedig magyar területnek számított. Különösen, ha nem szerb előjelű dolgokról van szó. Ugyanakkor előszeretettel hangoztatják, hogy erre a területre mindig betelepültek a különféle népek, valakik valahonnan érkeztek, kérdés csak mikor. Vagyis egyenrangúak vagyunk ilyen tekintetben. Azt azonban elhallgatják, hogy ez a terület még száz éve sincs szerb fennhatóság alatt, előtte viszont  évszázadokig tartozott „valahova". Ha már elkerülhetetlenül nevén kell nevezni a dolgokat, akkor inkább az osztrák uralmat emlegetik, a magyart véletlenül sem. Pedig olyan világ is volt. Félő, hogy erről lassan már mi magunk is elfeledkezünk, hisz a történelemkönyveket is a győztes írja.

Takaros hétvégi odu a Tisza csúrogi holt ágán

Csendélet