Újlaktól Ilokig

Bevallom, nem tudtam, hogy Magyarország egyik védőszentje, Kapisztrán János (a magyar hadsereg védőszentje) Ilokon, az egykori Újlakon halt meg. Emlékét egy kápolna őrzi, horvát nyelvű emléktábláját a templom bejáratában helyezték el, de a templom oltárképén, és homlokzatán is Kapisztrán alakja látható, amint zászlóval a kezében harcra buzdítja a parasztkatonákat.

A Horvátországhoz tartozó Ilokon Ivan Kapistranként emlegetik a szentté avatott olasz teológust és hitszónokot, a nándorfehérvári diadal hősét, aki a dicső csata után Hunyadi Jánossal együtt pestisben betegedett meg, csak őt Ilokra, azaz Újlakra hozták, és ott is halt meg, ott temették el. Sírját a város török kézre kerülése után feldúlták, holttestét meghurcolták.

Hasonló kegyetlen sorsra jutott Újlaki Miklós – akit odaát símán Nikola Iločkinak hívnak –, emlékét mégis mintha kevésbé őrizné a város. Pedig a dimbes-dombos, alig tízezer főt számláló városka minden pontjáról jól látható az általa hét évszázaddal ezelőtt építtetett vár, melyet annak rendje-módja szerint a város legmagasabb pontján építettek fel, hogy belátható legyen a messze környék is.

Újlak várának maradványai a 14. századból

Az Újlakiak az ősi fészküknek tekintett Újlakon a XIV. században építették fel ezt reprezentatív várukat, amely a török hódítással szembeni visszafoglalási háborúk során megsemmisült, ezért ma már csak a maradványait csodálhatják meg. Újlaki Miklóst és fiát, Lőrincet Újlakon temették el, mindkettőjük sírkövét a ferences templomban őrzik. A család leghíresebb tagja Miklós erdélyi vajda volt, aki a Hunyadiak szövetségeseként macsói (Mačva) bán, majd bosnyák király lett, s élete nagy részét Újlakon élte le, valamint fia, Újlaki Lőrinc (horvátul Lovro Iločki), aki boszniai herceg, macsói bán rangig vitte.

A közös magyar-horvát történelmi emlékezet helyett azonban mostanság inkább a lassan gyógyuló szerb-horvát sebek kerültek előtérbe. Látszólag zökkenőmentes a határmenti kapcsolat, az Iloktól alig 5 kilométernyire fekvő Palánkán futkosnak a horvát rendszámtáblás autók, és fordítva, az NS rendszám is igen gyakori odaát. Pedig innen oda vásárlás kedvéért nemigen érdemes menni, hacsak nem a jóhírű iloki borok miatt kelünk útra. A horvátországi árak legalább 10-20 százalékkal magasabbak a szerbiainál, és meglepően drága a napi sajtó: 1 euró körüli egy napilap, a legolcsóbb, fél kilós vekni ára is csaknem fél euró, a tejtermékek közül a tej ára hasonló... Plazma, Jaffa keksz itt is bőséggel van, banános csokit azonban már csak Kraš-változatban találhatunk.  

A hét évszázados ferencesrendi templom, benne nyugszik Újlaki Miklós és Lőrinc

Kapisztrán János emlékét a templom bejárata is őrzi

Elnyúló, és rendkívül meghitt templombelső

Látszólag tehát a béke nemcsak meghonosodott újra ezen a tájon, az egykori Szerém vármegye nyugati részében, a mai Horvátország legkeletibb csücskében, hanem a kapcsolat is kétirányú, működőképes. A háború nyomai eltűntek, lassanként szépítgetik a várost, javítják az utakat, újrafestik a köztéri padokat, rendezik a parkot… A látszat mégis csal. A felszín alatt, a fejekben, a lelkekben mintha ott feszülne a bizonytalanság, amit a kérdő tekintetekből „kiolvas” a városba érkező idegen. Pedig kisvároshoz méltón az emberek még köszönnek is (bog!), vagy legalább fejbiccentéssel jelzik az idegennek is kijáró tiszteletet, de hosszú ideig szemmel tartják, tekintetükkel mintegy követik.

Mostmár biztos vagyok benne, hogy nemcsak Magyarkanizsát illeti meg a csend városa cím, erre legalább annyira, vagy még inkább rászolgált Ilok. Munkanapon is olyan nyugalom övezi, hogy arra csak rácsodálkozni lehet. Mintha alig laknának a városban. A híres-neves borpincéket is inkább a táblák sokasága jelzi, mint a sürgés-forgás. Pedig egyik-másik igazán látványos, akárcsak a vár tövében levő bormúzeum.

Borpince

Mindennek ellenére a város egy igazán élhető város képét kelti: egyik oldalról a Duna, másik oldalról a Tarcal-hegy/Fruška gora lankái, a szőlőtermelésre alkalmas környék, és a történelmi emlékek. Bármerre fordulunk, vagy egy kis történelembe, vagy egy kis természeti csodába ütközünk.

1991-ben elűzték a város horvát lakosságát, és a régi helyére új templomot kezdtek építeni a helybeli szerbek-pravoszlávok. A háború végéig azonban nem érkeztek befejezni, s a csonka építmény azóta is tető nélkül áll, a helyzet pikantériájaként a dr. Franjo Tuđman nevét viselő utca talán legmagasabb pontján.

Sok más szerbiai ortodox templomhoz hasonlóan az újlakit sem fejezték be



Bármerre fordulunk, egy kis történelembe ütközünk

Az Odelscachi-palotában található a városi múzeum