A hetvenes évektől errefelé megsokasodtak a tájházzá alakított egykori parasztházak a Vajdaságban. A tartományi Folklórközpont adatai szerint Topolyán, Kisoroszon, Zentán, Szajánban, Erzsébetlakon, Muzslyán, Egyházaskéren, Doroszlón, Torontálvásárhelyen, Horgoson, Völgyesen, Maradékon, Satrincán, Budiszaván, Temerinben, Kupuszina/Bácskertesen, Bácsgyulafalván, Bajsán, Tóthfaluban, Oromon, Kishegyesen, Bezdánban, Gunarason, Ludason, Felsőhegyen és Székelykevén alakítottak ki a vidékre jellemző tájházat, mely nem csak őrzi elődeink építkezési hagyatékát, hanem legtöbb esetben helytörténeti, muzeális funkcióval is rendelkezik. A parasztházban, és udvarában kiállítják a viseleti-, használati tárgyakat, szerszámokat, kert- és földművelő eszközöket, az állattenyésztéshez tartozó kellékeket, mindent, ami fellelhető a padlásokon, amit a tulajdonosok közszemlére kínáltak fel.
A helybeliek egy-két kivételtől eltekintve minden helységben nagylelkű adakozónak bizonyultak. Temerinben is így volt.
Csodálatos az egykori Matuska-ház parasztudvara. A nyáron hazalátogató, elvándorolt temerinieket gyakran látom a tájházba bemenni. Talán itt találják meg igazán azt, amit annak idején elhagytak. Temerin ugyanis nagyot változott az utóbbi évtizedekben. A hetvenes, nyolcvanas évekig még csak beszélhettünk fejlődésről, modernizálódásról. A kilencvenes évek óta azonban olyan fokon balkanizálódott a helység, hogy az ott élők – közöttük én is, tősgyökeres temerini –, néha nehezen ismerek rá, nem még azok, akik ritkán járnak haza. Nem is tudom elképzelni, hogyan élik meg a fokozatos térvesztést, amit mi, itt élők, talán már elfásultságunkban nem is veszünk észre. A fokozatos térvesztés alatt azt értem, hogy egyre fogy a helybeli magyarság, helyüket a kilencvenes években háború elől elmenekült szerbek foglalják el.
Öreg házakat vásárolnak, építkeznek, munkahelyeket foglalnak el, segélyeket kapnak... Persze közöttük sem mindenkinek könnyű. Amíg az egykori temerini utcák többségében még a hatvanas, hetvenes években szerb szót is alig lehetett hallani, addig mára sok helyen túlsúlyba került. Ez olyan agresszíven, gyorsan játszódott/játszódik le, hogy nem csoda, ha ez a helység a nemzeti türelmetlenség egyik színhelye, már-már jelképévé vált.
Visszakanyarodva az eredeti gondolathoz, nem csappan az érdeklődés a tájház iránt ebben a Dél-Bácska-i helységben. Vagyis jó, hogy az I. Helyi Közösség megvette mintegy tíz évvel ezelőtt a házat, jó, hogy van gondnoka, aki a fizikai jelenlétén túl többedmagával igyekszik szellemi értékekkel is feltölteni a paraszti életmód jellegzetességeit őrző emlékhelyet. Volt itt már hagyományos disznótor, fényképkiállítás, Szent Iván-napi tűzugrás, táncház és játszóház, könyvbemutató, népzenei hangverseny, gyermekelőadás, néprajzi előadás a temerini kubikosokról és az erdélyi székelyekről, agyagozás és nemezelés, karácsonyi segélycsomagosztás, betlehemezés de még halotti tor is.
A Jugoszláv Néphadsereg utca 126-os házszám (a Tullabarán) alatt található tájház helyén állítólag már 1850-ben is állt lakóház, a XX. században viszont a népes Matuska családnak adott otthont, mígnem átkerült a TAKT tulajdonába, és vált közkinccsé. A vert falú lakóház egybeépült az istállóval és a kocsifészerrel, sőt, a hagyományos hármasosztatú szerkezet még eggyel, egy kamrával is bővült, mely egyben padlásfeljáró is. Tetőszerkezete szarufás, héjazata 1954 óta falcos cserép, korábban nád volt. Oromzata, vagy ahogyan a nép hívta, fűrfala, deszkából készült, napsugaras kiképzésű. A XIX. század végétől kezdődően Temerinben a hagyományosabb deszkaoromzatokat kiszorították az egyébként igen szép, barokkos stílusú, téglából készült kiblik, vagy ahogyan régen mondták, kőhomlokok. A napsugaras deszkaoromzatú házaknak a településen ez az utolsó példánya. Az egész ház kívül-belül fehér, az utcai fronton a fal tövét a helyi hagyományoknak megfelelően fekete csíkkal húzták el, és ugyancsak feketére van meszelve a kiskapu magas lépcsője is. Az utcára néző eredetileg kis, szűk ablakokat 1942-ben cserélték a ma is láthatókra.
A látogató mindenesetre egy gondozott udvarba lép, ha felkeresi a temerini tájházat. Évszaktól függően különféle virágok pompáznak a kaputól balra, a gang vagy tornác (esetleg ámbitus) előtt kialakított virágoskertben, mögötte elmosott köcsögök, korsók száradnak az első udvart a hátsótól elválasztó léckerítésen. A hátsó udvarban a lakórésszel egybeépített kamra, és az istálló sorakoznak, melyek őrzik a parasztgazdaságra jellemző szerszámokat. Mindezeket a felszereléseket, csakúgy a lakberendezést, használati eszközöket, viseletet a temeriniek önkéntes adományaiból állították össze.
A banyakemence
Tovább folytatva „látogatásunkat”, a nagykapun belépve jobbra viszont a nyári kemence, majd a hátsó udvarban a rendezvények helyszínéül szolgáló fészer, mögötte színpad következnek. A falusi családi házakra jellemzően a telken (portán) található „üres” helyekre egy-egy gyümölcsfát ültettek. Így van ez most is. Nem maradhat említés nélkül, hogy a látogató a házba lépés előtt Sziveri János fiatalon elhunyt költő emléktáblájával találkozik a kiskapu mellett elhelyezett utcai homlokzaton, ugyanis a költő 1984 és '86 között ebben a házban húzta meg magát az akkori tulajdonosnak, a Matuska családnak köszönhetően. A temerini tájházba látogatók nem hagyhatják ki két érdekességnek a megtekintését sem: egyik az Újváry-mosógép, mely Újváry Ferenc (1874-1959) asztalosmester nevéhez fűződik. A Bezdánból Temerinbe települt mester korát igencsak megelőzve Diadal néven mosógépgyártó-üzemet alapított, majd jégszekrények gyártásával is foglalkozott. A másik a Szigeti-kaptár, Szigeti Sándor (1859-1941) a korszerű méhészkedés megteremtője, aki az 1920-as években korszerűsítette a méhkaptárat, s ezzel jelentősen növelte a termelékenységet.
A tisztaszoba
A helybeliek egy-két kivételtől eltekintve minden helységben nagylelkű adakozónak bizonyultak. Temerinben is így volt.
Csodálatos az egykori Matuska-ház parasztudvara. A nyáron hazalátogató, elvándorolt temerinieket gyakran látom a tájházba bemenni. Talán itt találják meg igazán azt, amit annak idején elhagytak. Temerin ugyanis nagyot változott az utóbbi évtizedekben. A hetvenes, nyolcvanas évekig még csak beszélhettünk fejlődésről, modernizálódásról. A kilencvenes évek óta azonban olyan fokon balkanizálódott a helység, hogy az ott élők – közöttük én is, tősgyökeres temerini –, néha nehezen ismerek rá, nem még azok, akik ritkán járnak haza. Nem is tudom elképzelni, hogyan élik meg a fokozatos térvesztést, amit mi, itt élők, talán már elfásultságunkban nem is veszünk észre. A fokozatos térvesztés alatt azt értem, hogy egyre fogy a helybeli magyarság, helyüket a kilencvenes években háború elől elmenekült szerbek foglalják el.
Temerin központja |
Öreg házakat vásárolnak, építkeznek, munkahelyeket foglalnak el, segélyeket kapnak... Persze közöttük sem mindenkinek könnyű. Amíg az egykori temerini utcák többségében még a hatvanas, hetvenes években szerb szót is alig lehetett hallani, addig mára sok helyen túlsúlyba került. Ez olyan agresszíven, gyorsan játszódott/játszódik le, hogy nem csoda, ha ez a helység a nemzeti türelmetlenség egyik színhelye, már-már jelképévé vált.
A tájház kapuja mindenki előtt nyitva áll |
A Jugoszláv Néphadsereg utca 126-os házszám (a Tullabarán) alatt található tájház helyén állítólag már 1850-ben is állt lakóház, a XX. században viszont a népes Matuska családnak adott otthont, mígnem átkerült a TAKT tulajdonába, és vált közkinccsé. A vert falú lakóház egybeépült az istállóval és a kocsifészerrel, sőt, a hagyományos hármasosztatú szerkezet még eggyel, egy kamrával is bővült, mely egyben padlásfeljáró is. Tetőszerkezete szarufás, héjazata 1954 óta falcos cserép, korábban nád volt. Oromzata, vagy ahogyan a nép hívta, fűrfala, deszkából készült, napsugaras kiképzésű. A XIX. század végétől kezdődően Temerinben a hagyományosabb deszkaoromzatokat kiszorították az egyébként igen szép, barokkos stílusú, téglából készült kiblik, vagy ahogyan régen mondták, kőhomlokok. A napsugaras deszkaoromzatú házaknak a településen ez az utolsó példánya. Az egész ház kívül-belül fehér, az utcai fronton a fal tövét a helyi hagyományoknak megfelelően fekete csíkkal húzták el, és ugyancsak feketére van meszelve a kiskapu magas lépcsője is. Az utcára néző eredetileg kis, szűk ablakokat 1942-ben cserélték a ma is láthatókra.
A látogató mindenesetre egy gondozott udvarba lép, ha felkeresi a temerini tájházat. Évszaktól függően különféle virágok pompáznak a kaputól balra, a gang vagy tornác (esetleg ámbitus) előtt kialakított virágoskertben, mögötte elmosott köcsögök, korsók száradnak az első udvart a hátsótól elválasztó léckerítésen. A hátsó udvarban a lakórésszel egybeépített kamra, és az istálló sorakoznak, melyek őrzik a parasztgazdaságra jellemző szerszámokat. Mindezeket a felszereléseket, csakúgy a lakberendezést, használati eszközöket, viseletet a temeriniek önkéntes adományaiból állították össze.
A banyakemence
Tovább folytatva „látogatásunkat”, a nagykapun belépve jobbra viszont a nyári kemence, majd a hátsó udvarban a rendezvények helyszínéül szolgáló fészer, mögötte színpad következnek. A falusi családi házakra jellemzően a telken (portán) található „üres” helyekre egy-egy gyümölcsfát ültettek. Így van ez most is. Nem maradhat említés nélkül, hogy a látogató a házba lépés előtt Sziveri János fiatalon elhunyt költő emléktáblájával találkozik a kiskapu mellett elhelyezett utcai homlokzaton, ugyanis a költő 1984 és '86 között ebben a házban húzta meg magát az akkori tulajdonosnak, a Matuska családnak köszönhetően. A temerini tájházba látogatók nem hagyhatják ki két érdekességnek a megtekintését sem: egyik az Újváry-mosógép, mely Újváry Ferenc (1874-1959) asztalosmester nevéhez fűződik. A Bezdánból Temerinbe települt mester korát igencsak megelőzve Diadal néven mosógépgyártó-üzemet alapított, majd jégszekrények gyártásával is foglalkozott. A másik a Szigeti-kaptár, Szigeti Sándor (1859-1941) a korszerű méhészkedés megteremtője, aki az 1920-as években korszerűsítette a méhkaptárat, s ezzel jelentősen növelte a termelékenységet.
A tisztaszoba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése