EXIT Újvidéken

Így nézett ki az EXIT fesztivál péterváradi helyszíne szerdán, a 2013. július 10-ei  nyitónapon. Talán kibírja ez az ódon épület a 13. rohamot is. A várban ugyanis tizenharmadik alkalommal gyülekeznek a zene és a nyári vagánykodás kedvelői.

Than Mór és Károly, a festő és a vegyész

Mór vagy Károly? Ez a kérdés, ha az óbecsei Than fivérekről esik szó. Mórból festőművész, Károly öccséből pedig vegyész lett, további nyolc testvérükről vajmi keveset tudunk. Az Óbecsén királyi tisztviselőként dolgozó apjuk mellől mindenesetre mindketten fiatalon elszármaztak, de a kultúrtörténet mindkettőjüket számon tartja. Ugyanakkor az utókor – talán az óbecseieket leszámítva –, nagyon, nagyon keveset tud róluk. Április derekán a figyelem mégis Óbecsére, és a Than fivérekre terelődött, ahol ekkor nyitották meg a Than Emlékházat, benne a híres festő és a neves kémikus emlékszobájával, és egy tudományos parkkal.

Kevevára

Kifejezetten szép név a Kevevára, mégis feledésbe merült. A vajdasági magyarok is átvették a szerb Kovin helységnevet az utóbbi évtizedek folyamán. A németes Kubin is háttérbe szorult a sváb népesség eltűnésével a vidékről, csakúgy az 1899-ig használt Temeskubin elnevezés.
Pedig csaknem honfoglaláskori településnek tekinthetjük, mivel 1071-ben Urbs Keue néven már említik várát, a mellette épült város az ómagyar Keve nevet viselte. 1154-ben szerb hatásra Kovin, majd Kubin, később Temes-Kubin néven említik okiratok. Néhai apósom, aki 1929-ben Kevevárán született – de tanulóéveiben Bácskába vándorolt annyi más városbelihez és bánátihoz hasonlóan –, elevenen használta mindezeket az elnevezéseket. Mindig megmosolyogtuk azt a sajátos mondatát, melyet otthonról hozott, pontosabban a szomszédos falubeli székelykeveiektől hallott: „Bémegyek Kubinba, s lenyomatom magam", azaz lefényképezkedek. Földműves szülei: Törőcsik Pál és Tóth Emma nemcsak a tanulást tartották fontosnak, hanem magyarnak szerették volna felnevelni öt testvérével együtt, ezért küldhették távolra, magyar iskolába. Végül egy tipikusan határontúli magyar, ezen belül is bánáti család sorsa jutott ki nekik: négy lányuk közül egynek a leszármazottai maradtak meg magyarnak (egy lány, két unoka Magyarkanizsán), a többi három Belgrádban, illetve Bosanski Brodban alapított családot montenegrói, szerb, horvát élettárssal (nyolc gyermek, legalább tíz unoka), a két fiú közül a fiatalabbik maradt a családi házban Kevevárán: mindhárom lányának szerb nemzetiségű a férje, a hat unoka egyike sem beszéli a magyar nyelvet, az Újvidékre származott apósom két fia és két unokája azonban igen. A mérleg magáért beszél.

A szerémségi Karlóca

Szent Miklós ortodox katedrális

Nem tisztem minősíteni, annyi szubjektivitást a blog mégiscsak lehetővé tesz számomra, hogy leírjam: Karlócát/Sremski Karlovcit tartom a „legszerbebb", vagyis a leginkább szerb vajdasági településnek. Hiába nevezik Újvidéket szerb Athénnek, hiába az újabbkori, több évtizedes folyamatos szerb bevándorlás és ennek egyenes következményeként a 60-70 százalékos szerb többség Vajdaságban a XXI. században, vagy a látványos és félreérthetetlen jelzés az ortodox templomok lépten-nyomon való építésével... az évszázados szerb jelenlét akkor sem egyértelműen kitapintható ezeken a tájakon. Még most sem. Még akkor sem, ha sokan hiszik, és erőltetik. Karlócán azonban egyértelműen megvan.

Nagyon szép kisváros, tele történelmi emlékkel, ezenkívül időtálló, tetszetős épületekkel, templomokkal, szobrokkal, valamint kanyargós, enyhén hegyvidékies, szűk utcákkal. Újvidéktől dél felé haladva a városka bal oldalán a Duna (de a Duna jobb partján fekszik a város), jobbra pedig a Fruška gora, a Tarcal-hegy. Alapjában véve kis helység, lakosainak száma nem éri el a 9000-t sem, mégis önálló községet képez, egyetlen település sem tartozik hozzá. Szokatlan gyakorlat ez Szerbiában, ami azt bizonyítja, hogy a szerbség megkülönböztetett figyelemmel gondoskodik róla.

A kaboli-péterváradi nagy rét

Újvidéktől mintegy 20 kilométerre délkeletre, a Duna bal oldalán húzódik a kaboli/kovilji-péterváradi rét, az a kivételes természetvédelmi övezet, mely mintegy 5000 hektáron nyújt életteret közel 170 madárfajtának, csaknem 50 féle halnak, értékes és ritka növényeknek, a mocsaras vidékek élővilágának.

Az ún. Újvidék-Belgrád autóút mentén húzódik, sokan mégis inkább a régi belgrádi út mentén, Pétervárad után Tekijához érve fedezik fel, úgy menet közben. A nagy kiterjedésű rétet valójában a környékbeliek ismerik legjobban, szélesebb körben nemigen tartják számon a vajdaságiak.

Fejértelep a homoksivatagban

Ivóvizet biztosít a szélkerék

Nem garantált a sivatagi élmény annak, aki bekanyarodik Fejértelepre (Šušara), a delibláti homokpuszta zömmel magyarok lakta, alig háromszáz fős településére. Sőt, a látvány valószínű meg is téveszti. A helybeliek tudják igazából felokosítani, nekem is ők magyarázták el, hogy nem hagyományos dombokon keresztül vezetett a faluba utunk, hanem homokdünéken, melyek felső rétegét megkötötte a növényzet. Tőlük hallottam arról is, hogy a homokos talaj kifejezetten kedvez egyes növényeknek, a szőlőt például világszerte megtámadta a filoxéra, csak itt nem, továbbá itt fejlődik csupán a keleti bazsarózsa széles e tájékon, noha legtöbben azt hiszik róla, hogy egyszerű pipacs. A homokvidéknek a közhiedelemmel ellentétben igen gazdag növény- és állatvilága van, de akkor is más itt az élet, mint Bácskában, Bánátban, magyarán: tudni kell itt élni. A természet közelsége sok mindenre megtanította az itt élőket. Ami igazán szembetűnő, és megkerülhetetetlen, az a falu bejáratánál álló szélkerék. A dél-bánáti kossava nem kíméli, de így a jó. Ennek a felújított szélkeréknek köszönhetően nyernek ivóvizet az itt élők, mintegy 160-170 méter mélységből.

A jelképpé vált Temesvár

Az egykori Ferencz József színház

Temesvár felkapott turisztikai úticél lett, legalábbis Szerbiában. Természetesen a vajdaságiak is élénk érdeklődést mutatnak az évszázadokon keresztül multikulturális várossá alakult Temesvár iránt. Számos nép, nemzetiség érezhette sajátjának. Így volt a város, Temesvár a magyaroké, Temeswar a németeké, Timişoara a románoké, Temišvar a horvátoké, Timišvár a bánáti bolgároké és Темишвар az itt élő szerbeké.

Mostmár nem az. A román uralom alatt a város fokozatosan elvesztette eredeti jellegét. Míg 1910-ben a 74 ezer lakosú városnak alig 10%-a volt román nemzetiségű, addig ma a 314 ezer lakosú város 85%-a. A németek számának csökkenése a legszembetűnőbb (1910-ben 44%, vagy 33 ezer fő, 2002-ben pedig 2%, azaz 7 ezer fő), érdekes módon a magyarok száma nem mutat túl nagy változást (28 ezer – 24 ezer fő), de arányuk természetesen jóval kisebb lett, mint ahogyan a szerbeké is, akik romániai viszonylatban szép számban vannak jelen a városban.

„Itt" van rendjén – Hódmezővásárhely

Ambrus Sándor fazekas és Gálné Nagy Ildikó szövő iparművészek munkái

A templomok és szobrok városa, a stesszes nagyvárosok alternativája a hatalmas területen elterülő mezőváros, Hódmezővásárhely. Magyarország délkeleti részének egyik nevezetessége Szegedtől mintegy 20 kilométernyire északkeletre fekszik. A vajdaságiak szemében 2005-ben nőtt meg különösen, hiszen azon a bizonyos december 5-ei napon az ország tekintélyes részével ellentétben itt nem szavaztak a külhoni magyarok ellen. A kettős állampolgárságot ők akkor is megadták a határokon túl rekedt nemzetrészeknek, igaz virtuálisan. Nálunk is a családi ereklyék között lapulnak a díszes honpolgársági bizonylatok, mely a város és egy-egy személy között köttetett, anélkül, hogy azt a világban bárki elismerte volna. Miután megváltozott az anyaország viszonyulása a határon túliak iránt, és lehetővé tették a magyar állampolgárság gyorsított és egyszerűsített elnyerését nekünk, kívülrekedteknek, sokan távolról is Hódmezővásárhelyre utaztak, ott igényelték a magyar állampolgárságot, mert úgy tűnhetett nekik, „itt" van rendjén.

Szobrok és korok

Szilágyi László újvidéki szobra sértetlen

Kevés a szobor a vajdasági városokban, azok tekintélyes része is vandálok áldozatává válik.

Telefirkálják, megcsonkítják, sőt az éj leple alatt ellopják. A bronzszobrok különösen kapósak, hiszen azok csaknem 90 százaléka réz, és azt könnyű értékesíteni.

Azt hinnénk, hogy a szegénység eredményezte ezt a jelenséget, és valószínű nem sokat tévedünk. Csupán akkor tévedünk, ha azt gondoljuk újkeletű ez a jelenség. Nem az. Igaz más időkben más okok motiválták a köztéri műalkotások rongálását, eltüntetését.

Buga Jakab és az eszéki tőzsérek

Ha valaki nem jártas a történelemben, és nem járt még Eszéken, akkor is minden bizonnyal hallott már a magyar emlékekkel is megáldott kelet-horvátországi városról. Ha a történelemórákon esetleg mulasztott is, a városról annál többet lehetett hallani a kilencvenes években a híradásokban, mint a délszláv háború egyik fontos helyszínéről. Több épületen még mindig látszanak a háború nyomai, szerencsére a vár és a belváros egyre épül-szépül.
Olvasmányainkból is emlékezhetünk Eszékre, mert hát A Tenkes kapitánya című könyvben is szerepel, ha emlékeznek: Buga Jakab odautazott, hogy az eszéki tőzséreket távol tartsa a siklósi marhavásártól.