Kifejezetten szép név a Kevevára, mégis feledésbe merült. A vajdasági magyarok is átvették a szerb Kovin helységnevet az utóbbi évtizedek folyamán. A németes Kubin is háttérbe szorult a sváb népesség eltűnésével a vidékről, csakúgy az 1899-ig használt Temeskubin elnevezés. Pedig csaknem honfoglaláskori településnek tekinthetjük, mivel 1071-ben Urbs Keue néven már említik várát, a mellette épült város az ómagyar Keve nevet viselte. 1154-ben szerb hatásra Kovin, majd Kubin, később Temes-Kubin néven említik okiratok. Néhai apósom, aki 1929-ben Kevevárán született – de tanulóéveiben Bácskába vándorolt annyi más városbelihez és bánátihoz hasonlóan –, elevenen használta mindezeket az elnevezéseket. Mindig megmosolyogtuk azt a sajátos mondatát, melyet otthonról hozott, pontosabban a szomszédos falubeli székelykeveiektől hallott: „Bémegyek Kubinba, s lenyomatom magam", azaz lefényképezkedek. Földműves szülei: Törőcsik Pál és Tóth Emma nemcsak a tanulást tartották fontosnak, hanem magyarnak szerették volna felnevelni öt testvérével együtt, ezért küldhették távolra, magyar iskolába. Végül egy tipikusan határontúli magyar, ezen belül is bánáti család sorsa jutott ki nekik: négy lányuk közül egynek a leszármazottai maradtak meg magyarnak (egy lány, két unoka Magyarkanizsán), a többi három Belgrádban, illetve Bosanski Brodban alapított családot montenegrói, szerb, horvát élettárssal (nyolc gyermek, legalább tíz unoka), a két fiú közül a fiatalabbik maradt a családi házban Kevevárán: mindhárom lányának szerb nemzetiségű a férje, a hat unoka egyike sem beszéli a magyar nyelvet, az Újvidékre származott apósom két fia és két unokája azonban igen. A mérleg magáért beszél.
