Újvidék az egykori fényképészek szemével

Nem vitás, a fényképezés a polgárság találmánya, a fotográfusság pedig polgári foglalkozás. Ráadásul izgalmas, a kreativitásnak is tág teret adó munka kezdetektől fogva. A több száz éves múltra visszatekintő tevékenység a XIX. század második felében terjedt el – a polgárság növekvő igényeit kielégítendő –, s ebben Vajdaság sem maradt el. Természetesen a városi környezet – közöttük Újvidék –, volt a legalkalmasabb a fényképészet elterjedésének, ahol gazdag hagyaték maradt az egykori mesterek után. Ennek a hagyatéknak egy töredékét mutatta meg az Újvidéki Városi Múzeum vasárnap, február 12-én záruló kiállítása, mely az 1854-1914 közötti időszakot felölelően válogatott Újvidék fényképészeti műhelyeinek fennmaradt fényképei közül.

A szerémségi Karlóca

Szent Miklós ortodox katedrális

Nem tisztem minősíteni, annyi szubjektivitást a blog mégiscsak lehetővé tesz számomra, hogy leírjam: Karlócát/Sremski Karlovcit tartom a „legszerbebb", vagyis a leginkább szerb vajdasági településnek. Hiába nevezik Újvidéket szerb Athénnek, hiába az újabbkori, több évtizedes folyamatos szerb bevándorlás és ennek egyenes következményeként a 60-70 százalékos szerb többség Vajdaságban a XXI. században, vagy a látványos és félreérthetetlen jelzés az ortodox templomok lépten-nyomon való építésével... az évszázados szerb jelenlét akkor sem egyértelműen kitapintható ezeken a tájakon. Még most sem. Még akkor sem, ha sokan hiszik, és erőltetik. Karlócán azonban egyértelműen megvan.

Nagyon szép kisváros, tele történelmi emlékkel, ezenkívül időtálló, tetszetős épületekkel, templomokkal, szobrokkal, valamint kanyargós, enyhén hegyvidékies, szűk utcákkal. Újvidéktől dél felé haladva a városka bal oldalán a Duna (de a Duna jobb partján fekszik a város), jobbra pedig a Fruška gora, a Tarcal-hegy. Alapjában véve kis helység, lakosainak száma nem éri el a 9000-t sem, mégis önálló községet képez, egyetlen település sem tartozik hozzá. Szokatlan gyakorlat ez Szerbiában, ami azt bizonyítja, hogy a szerbség megkülönböztetett figyelemmel gondoskodik róla.

Vár a Péterváradon



Elég egy rövid sétát tenni a mai formáját 1692 és 1780 között elnyert péterváradi várban, hogy rájöjjünk arra, igazán megért a helyzet, hogy méltányosabban bánjunk vele. Már csak azért is, mert a város jelképének számít, értékes és közkedvelt hely, idegenforgalmi attrakció.

A méltányos viszonyulás helyett azonban inkább csak nagyra törő nyilatkozatokat hallunk, vagy éppen csalódunk, amikor kedvezőtlen hírt hallunk a várkomplexumról: például ismét lemaradt az UNESCO világörökségi listájának szerbiai jelöltjei közül, katakombáiban megbújó hajléktalanok tűz áldozataivá váltak, nincs pénz a felújítására... Ha körülsétáljuk a letűnt korokat idéző még ma is impozáns létesítményt, meggyőződhetünk, hogy katakombáit, rejtett zugait nem emlékhelyként hasznosítják, hanem a hajléktalanoknak nyújt menedéket a fagyos napokon. A föld feletti élet egészen más képet mutat: a vár egyes részeit privatizálták, felújították, képzőművészek műtermei váltják egymást. Sétányait a látogatók szinte egész évben elárasztják, szállodájába a mondén világ jár, a július elejei Exit fesztivál idején pedig sokan, mondhatni kíméletlenül sokan látogatják.