Fejértelep a homoksivatagban

Ivóvizet biztosít a szélkerék

Nem garantált a sivatagi élmény annak, aki bekanyarodik Fejértelepre (Šušara), a delibláti homokpuszta zömmel magyarok lakta, alig háromszáz fős településére. Sőt, a látvány valószínű meg is téveszti. A helybeliek tudják igazából felokosítani, nekem is ők magyarázták el, hogy nem hagyományos dombokon keresztül vezetett a faluba utunk, hanem homokdünéken, melyek felső rétegét megkötötte a növényzet. Tőlük hallottam arról is, hogy a homokos talaj kifejezetten kedvez egyes növényeknek, a szőlőt például világszerte megtámadta a filoxéra, csak itt nem, továbbá itt fejlődik csupán a keleti bazsarózsa széles e tájékon, noha legtöbben azt hiszik róla, hogy egyszerű pipacs. A homokvidéknek a közhiedelemmel ellentétben igen gazdag növény- és állatvilága van, de akkor is más itt az élet, mint Bácskában, Bánátban, magyarán: tudni kell itt élni. A természet közelsége sok mindenre megtanította az itt élőket. Ami igazán szembetűnő, és megkerülhetetetlen, az a falu bejáratánál álló szélkerék. A dél-bánáti kossava nem kíméli, de így a jó. Ennek a felújított szélkeréknek köszönhetően nyernek ivóvizet az itt élők, mintegy 160-170 méter mélységből.

A jelképpé vált Temesvár

Az egykori Ferencz József színház

Temesvár felkapott turisztikai úticél lett, legalábbis Szerbiában. Természetesen a vajdaságiak is élénk érdeklődést mutatnak az évszázadokon keresztül multikulturális várossá alakult Temesvár iránt. Számos nép, nemzetiség érezhette sajátjának. Így volt a város, Temesvár a magyaroké, Temeswar a németeké, Timişoara a románoké, Temišvar a horvátoké, Timišvár a bánáti bolgároké és Темишвар az itt élő szerbeké.

Mostmár nem az. A román uralom alatt a város fokozatosan elvesztette eredeti jellegét. Míg 1910-ben a 74 ezer lakosú városnak alig 10%-a volt román nemzetiségű, addig ma a 314 ezer lakosú város 85%-a. A németek számának csökkenése a legszembetűnőbb (1910-ben 44%, vagy 33 ezer fő, 2002-ben pedig 2%, azaz 7 ezer fő), érdekes módon a magyarok száma nem mutat túl nagy változást (28 ezer – 24 ezer fő), de arányuk természetesen jóval kisebb lett, mint ahogyan a szerbeké is, akik romániai viszonylatban szép számban vannak jelen a városban.

„Itt" van rendjén – Hódmezővásárhely

Ambrus Sándor fazekas és Gálné Nagy Ildikó szövő iparművészek munkái

A templomok és szobrok városa, a stesszes nagyvárosok alternativája a hatalmas területen elterülő mezőváros, Hódmezővásárhely. Magyarország délkeleti részének egyik nevezetessége Szegedtől mintegy 20 kilométernyire északkeletre fekszik. A vajdaságiak szemében 2005-ben nőtt meg különösen, hiszen azon a bizonyos december 5-ei napon az ország tekintélyes részével ellentétben itt nem szavaztak a külhoni magyarok ellen. A kettős állampolgárságot ők akkor is megadták a határokon túl rekedt nemzetrészeknek, igaz virtuálisan. Nálunk is a családi ereklyék között lapulnak a díszes honpolgársági bizonylatok, mely a város és egy-egy személy között köttetett, anélkül, hogy azt a világban bárki elismerte volna. Miután megváltozott az anyaország viszonyulása a határon túliak iránt, és lehetővé tették a magyar állampolgárság gyorsított és egyszerűsített elnyerését nekünk, kívülrekedteknek, sokan távolról is Hódmezővásárhelyre utaztak, ott igényelték a magyar állampolgárságot, mert úgy tűnhetett nekik, „itt" van rendjén.

Szobrok és korok

Szilágyi László újvidéki szobra sértetlen

Kevés a szobor a vajdasági városokban, azok tekintélyes része is vandálok áldozatává válik.

Telefirkálják, megcsonkítják, sőt az éj leple alatt ellopják. A bronzszobrok különösen kapósak, hiszen azok csaknem 90 százaléka réz, és azt könnyű értékesíteni.

Azt hinnénk, hogy a szegénység eredményezte ezt a jelenséget, és valószínű nem sokat tévedünk. Csupán akkor tévedünk, ha azt gondoljuk újkeletű ez a jelenség. Nem az. Igaz más időkben más okok motiválták a köztéri műalkotások rongálását, eltüntetését.

Buga Jakab és az eszéki tőzsérek

Ha valaki nem jártas a történelemben, és nem járt még Eszéken, akkor is minden bizonnyal hallott már a magyar emlékekkel is megáldott kelet-horvátországi városról. Ha a történelemórákon esetleg mulasztott is, a városról annál többet lehetett hallani a kilencvenes években a híradásokban, mint a délszláv háború egyik fontos helyszínéről. Több épületen még mindig látszanak a háború nyomai, szerencsére a vár és a belváros egyre épül-szépül.
Olvasmányainkból is emlékezhetünk Eszékre, mert hát A Tenkes kapitánya című könyvben is szerepel, ha emlékeznek: Buga Jakab odautazott, hogy az eszéki tőzséreket távol tartsa a siklósi marhavásártól.

A szendrői várban Smederevón

 

Az acélgyártás ürügyén ismét gyakran szóba kerül a szerb fővárostól mindössze 45 kilométerre délkeletre fekvő Smederevo, egykori magyar nevén Szendrő (Miskolc közelében létezik egy ugyanilyen nevű település).

A Dél-Bánátból, Kevevára (Kovin) felől vezető Duna-hídon könnyűszerrel megközelíthető városka egyébként is elsősorban iparáról híres – ki ne hallott volna Vajdaságban a Smederevac nevű sparheltről? –, de legtöbb vajdasági még csak a határát sem közelíti meg.

Még a dél-bánátiak is kerülik, hiszen nyugatról Pancsova, Belgrád, keletről pedig Versec közelsége elhomályosítja a szűkebb Szerbiába eső város népszerűségét. Szinte észre is lehet venni lakosainak zárkózottságát, ami nem azt jelenti, hogy kellemetlenek, vagy udvariatlanok, sokkal inkább azt, hogy rácsodálkoznak az idegenre. Ugyan mi vonzotta ide? – olvasható ki a tekintetekből.

Turia és a kolbász

Hivatalosan is világrekordot értek el szombaton a 29. Turiai Kolbászfesztiválon, ugyanis a leghosszabb kolbászt a világon állítólag évek óta itt készítik, ám a hétvégén a Guinness szakembere aláírásával szentesítette a sajátos rekordot. Az eddigi feljegyzések szerint 3,11 méteres átmérője volt a világrekordot tartó, körbe csavargatott kolbásznak, a turiaiaknak azonban ezúttal sikerült 3,97 méterre növelniük az átmérőt. A szerdától szombatig gyártott hatalmas kolbászt természetes disznóbélbe töltötték, mintegy 2300 kg húst használtak fel hozzá, 100 kg különféle fűszerrel ízesítették, és 2029 méter hosszúra kerekítették. A hivatalos mérés és az utcai felvonultatás után az óriáskolbászt áruba bocsátották, méterét (ami csaknem 1 kilogrammnak felelt meg) 500 dinárért „vesztegették". Mint korábban, idén is hatalmas volt a tolongás körülötte.

Romantikus Délvidék

(Törőcsik Nagy Gábor fotója)

Édeskevesen engedhetik meg maguknak, hogy az újabbkori ünnepek sorába vett Bálint-napot utazással tegyék emlékezetessé. Pedig nagyon sok utazási iroda erre szólít fel, Velence, Párizs, Prága, Bécs irányába csalogatnak. Szinte azonos a kínálat a nőnapra, de már a tavaszi szünidő gondolata is foglalkoztatja azokat, akik az idegenforgalomból élnek. Az irodák igyekeznek megragadni bárminemű ünnepet, hosszú hétvégét, nyári, téli, tavaszi, vagy őszi szünetet (sőt már a vallási ünnepeket is) hogy ötletekkel bombázhassanak, és fenséges látnivalókkal, feledhetetetlen élményekkel kecsegtessenek. Kétségkívül nem alaptalanul.

Persze nem kell feltétlen messzire menni, sem utazási irodákhoz fordulni, ha világot akarunk látni. Elég az ötlet, egy kis pénz és idő, nem kevésbé alapos odafigyelés ahhoz, hogy útnak eredjünk. Feltölthet bennünket a közeli, mégis ismeretlen táj, a megismerés, a kikapcsolódás, a szokásos mederből való kilépés, csakúgy az útitárs, vagy épp az együttlét. Kell ennél több? Íme néhány ajánlat részünkről, hogyan lehet egy szép, romantikus napot, esetleg hétvégét eltölteni itt a közelben, a Délvidéken.

Székelykeve

A magyar nyelv legdélebbi bástyájának tartják Székelykevét (szerbül Skorenovac). Turisták járnak a csodájára, kutatók látogatják, sokan egyszerűen csak hazajárnak. Mégis egyre üresebb, fogyatkozik, hiszen az elmúlt évtizedekben folyamatosan költöztek el innen az emberek, akár Bácskába, akár az anyaországba települtek át, vagy messzebbre vetette őket az élet, innen hiányoznak. 1910-ben 4541, 1921-ben 4195-en, 1948-ban 4465-en, 1991-ben 3213-an, 2002-ben 2501-n, 2011-ben pedig 2596 főt számláltak meg a Kevevárától/Kovintól alig hat kilométerre levő székely-magyar szigeten. A magyarság megőrizte többségét a településen, 1910-ben 73, tíz évvel ezelőtt pedig 86 százalékát tették ki a lakosságnak. A legutóbbi népszámlás idevágó adatait nem sikerült megtalálni, könnyen megtörténhet, hogy ennek közzététele is várat magára, ugyanis a végleges, mindenre kiterjedő adatokat még mindig nem hozták nyilvánosságra.

Atya, Atyavár

Alapjában véve régóta csak romjaiban látható, ismeretlen még a neve is. Egykor Atyának, Atyavárnak hívták, ma a horvátországi Šarengraddal azonosítják, mert ennek a Duna jobb partján fekvő településnek a közelében emelkedett a magasba egykor Atya vára, a neves középkori Maróti család tulajdona. A helység Újlaktól/Iloktól 8 km-re nyugatra található, és közigazgatásilag is idetartozik.
Első említése Athya néven 1275-ből származik, mint földesúri birtok szerepelt. Maróti János macsói (ma Mačva) bán építhette a Boszniából a közeli Szt. Lélekre menekült ferencesek védelmére. A Maróti család kihalta után vingárti Geréb Mátyásé és Péteré. Más források szerint a várat Kükei Szár László nyitrai ispán építhette a XIV. század elején, majd a Marótiak 1476 előtt helyreállították.