Lerombolt templomaink

A síksági falvak éke a templom. Sokkal inkább, mint a hegyvidékieké. Vajdaságban nagyon sok templom kétszáz év körüli – noha vannak ennél „korosabb”, és „újkeletűbb” épületek is –, mind megérdemli a figyelmünket. Valamennyi műemlékkel is felér, épp ezért meg kellene becsülnünk ezt a sajátos építési örökségünket, óvni kellene jobban, sokkal jobban, mint tesszük. Talán épp ez a megbecsülés lappang bennünk is, hisz ezen a blogon is több ízben bukkantak fel templomok, akár a most említésre kerülők is.

Ezúttal néhány tragikus végű vallási objektum emlékét idézzük fel (a teljesség igénye nélkül), noha a sort bizonyosan folytatni kell. Hogy mi okból? Hogy miért épp most? Mert inteni szeretnénk a rövid emlékezetűeket, hogy kik követtek el hasonló tetteket. Azért most, mert nem máshonnan, mint a katolikus papság soraiból került elő valaki, aki templomrombolást kezdeményez.

Képünkön a II. világháború végéig álló, majd lerombolt csúrogi templom.

Kié nagyobb?

Nem túl régi szokás a Vajdaságban sem az őszi terménybemutató. Pedig csodaszép, még akkor is, ha kissé természetellenes. Hogy is ne lenne az a 200 kilót nyomó tök, aminek a látványa is mesébe illő, viszont megenni nem lehet?
Ennek ellenére a kinek nagyobb a töke mottó igencsak éberen tartja a termelőket, és idén tizenhatodik alkalommal rendezték meg Temerinben a Dél-bácskai Tökfesztivált. Október második csütörtökén, piaci napon sok nézője akadt az attrakciónak.
Október második hétvégéjén viszont Nagykikindán versenyeztették a tököket: súlyra, hosszra egyaránt. Ott nagyobb hagyománya van a tök ünnepének, valóságos turisztikai attrakcióvá nőtte ki magát az egykor szerény tökbemutató koncertekkel, vásárszerű kiállításokkal.
Az idő kedvezett mindkét rendezvénynek: a hőmérő higanyszála jócskán 20 fok felett volt.

Écska legendái

A 165 évvel ezelőtt levert 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyik fényes győzelmének színhelye Écska, a Nagybecskerektől alig 8-10 kilométernyire délre, a Béga mentén fekvő település. Kiss Ernő, a délvidéki magyar seregek vezére 1500 emberével a helység határában felülkerekedett a Stratimirović György vezette 6000 szerb felkelő fölött. Ezt a júliusi győzelmet 1848 augusztusában Aranyi főhadnagy ismételte meg: 400 emberből álló csapatával szétverte a 800 főre tehető szerb felkelőcsoportot. Écska legendába illő története azonban ezzel közel sem merül ki.

Maradtunk még

Átfutottam a napokban a blog eddigi bejegyzésein, és amit eddig észre sem vettem, most hihetetlenül szembeötlött. Az, hogy mennyire lehangoló. Elkeserírő, mennyi érték veszik kárba, az is, mennyire kevesen maradtunk.

Noha igyekeztem nem túlozni, csak azt legyejegyezni, amit látok, most mégis úgy tűnik, nem annyira szomorú a helyzet, mint amilyennek ez a blog mutatja. Merthogy vagyunk még, mozgunk, teszünk, csak arról ezen a helyen nemigen adunk hírt.

Felvételünk az idén Adán megtartott MIRK-en készült, a Bada-házaspár irányította kézimunka- és gyűjtők kiállításán. Nagyon sokan ismerik Johannát és Istvánt a határon túl is, a maguknál fiatalabbaknak még mindig – a 80. életév környékén is – példával járnak elöl kitartásból. Mi is megjelentünk Adán, a 40 éves Rubik-kockát népszerűsítettük a Jó Pajtás gyermeklap színeiben.

Mozsor

Csúrog, Zsablya – Mozsor/Mošorin.  A három hírhedt bácskai helység, melyeket 1944-ben kegyetlenül „megtisztítottak" a magyaroktól. Az utókor – magamat is beleértve természetesen –, el sem tudja képzelni, mi történhetett akkor.
Ma Mozsor békés kis falunak számít, továbbra is a Tisza jobb partja közelében, a Titeli fennsíktól északra, a történelmi Sajkás-vidéken fekszik. Még magyarok is lakják. A 2011-s népszámlálás adatai szerint 14-en a két és fél ezer lakosból (0,46 százalék). 1945-ig a falu 20 százaléka volt magyar ajkú.

Vágta a múltba

Zobnaticára irányult a hétvégén a figyelem, mert itt tartották a Vajdasági Vágtát, a budapesti, nemzeti rendezvény egyik előfutamát. A hatalmas birtok szerves része az óriási lóversenypálya, lelátóval. A szervezők szerint mintegy 10 ezer néző jött össze. Ha nem is annyi, valóban nagy attrakció a vágta. Az új „úri világ" megmutathatta milyen lova, ügető- és fogathajtói vannak. A kis települések nyertek fontosságukon, hiszen Kelebiáról, Adorjánról, Szajánról, Oromról, Királyhalomról... érkeztek a versenyzők. Onnan, ahol feltétel van a tartásukra, és ahol más alig-alig történik.

Jó alkalom nyílt tehát sétát tenni az Andrásnépének is nevezett Zobnaticán, mely alig néhány kilométerre fekszik Topolyától északra a Zobnaticai-tó mellett. A birtok mellett mintegy 230-an élnek, főleg magyarok.

Emléknap Óbecsén

Június 20-án Than Mór-emléknapot tartottak az óbecsei/Bečej Than Emlékházban, az 1828. június 19-én született neves festő emlékére. A Tisza-parti városban az alkalomhoz illően kiállítást nyitottak a képzőművész festményeinek reprodukcióiból, a Szabadkai Városi Múzeum főrestaurátora beszélt.
Nem voltam jelen ugyan, de akkor is arra a megállapításra jutottam, hogy rendkívül jól működő tudományos és művészeti székházról van szó, mely méltóképp állít emléket a város két neves szülöttének, a Than-fivéreknek. Az is bizonyos, hogy az alig több mint egy éve működő emlékház Óbecse egyik legeredményesebben működő civil szervezete, a Than Fivérek Értelmiségi Kör tagságának köszönhető.

Palics

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia ismertebb nyaralóhelyei közé tartozott Palics. S ezzel bizonyára keveset mondtam, mert a mintegy hét kilométeres partszakasz mentén épült városka az irodalom szerint mondén nyaralónak és gyógyfürdőnek számított a XIX. és a XX. század fordulóján is.
Tava vonzotta elsősorban a vendégeket, kétségtelen ma is így van. Ám a vendégek elfogytak, a tó partja – noha nagyon szép, gondozott, állandó felújítás alatt áll –, igen gyakran üres. Miért is lenne vonzó, ha egészségügyi okokra hivatkozva tiltják, azaz nem javasolják a fürdőzést? Horgászokat még csak látni, de… Hiába a villák, a csónakázási lehetőség, a kikapcsolódás számos vállfaja, ha a legvonzóbb pont „beteg”. Pedig most is milyen szép!?


Magukra hagyott nyékincaiak

A vajdasági magyar újságírók jól tudják, hogy Szerémség egyik legdélebbi, magyarok által is lakott településén, a Rumához közel eső Nyékincán/Nikincin Hegedűs Jánoshoz kell fordulni, ha magyar vonatkozásban kutakodunk. Megőrizte a sértetlen anyanyelvi kiejtését, és ez valóságos csoda, mert körülötte kivétel nélkül vagy nehézkesen beszélik a magyar nyelvet, vagy erős szláv beütés érződik ki nyelvükből, vannak olyanok is, akik csak mosolyognak a magyar szó hallatán, mert semmit sem értenek belőle. Esetükben már az is eredmény, hogy egyáltalán odaállnak a 2002-ben alapított Petőfi Sándor művelődési egyesület tagsága mellé, vállalva ezzel nemzeti hovatartozásukat. A magyar állampolgárságot is zömmel idén kérték, és kapták meg, ám ehhez egymás bátorítására volt szükség. Ebben Hegedűs Jánostól – aki meggyőződésem szerint az utolsó mohikán, utolsó magyar a faluban –, kaptak is segítséget.

Megjelölt jelöletlenek Adorjánon

Amióta megnéztem a magyarkanizsai Forró Lajos forgatókönyve alapján készült 2007-es dokumentumfilmet, a Jelöletlen tömegsírokat, Adorjánra is valahogy úgy tekintek, mint annak előtte Csúrogra, vagy Zsablyára, vagyis mint egyfajta Golgotára. A film Magyarkanizsa, Martonos és Adorján 1944. évi borzalmairól szól. Gondoltam, egyszer majd eljutok oda is.
Az áldozatoknak 2001-ben méltó emlékművet építettek. Valamennyiük – ötvenhat ember – nevét márványlapba vésték.