Patakokból tavak

A Dobradó-tó

Ha esik, ha fúj, a víz mindig szép. Tavasztájt különösen. Minthogy a bácskaiak és bánátiak alig ismerik Szerémséget, nem csoda, ha nemigen hallottak a Meggyes-tóról, melyet a szerbek is így neveznek. Satrinca/Šatrinci mellett van, jobbra (nyugatra) kell kanyarodni a helység előtt alig száz méterre. A másik a Dobradó/Dobrodol vagy másként Dobradópuszta melletti tó, melyet a picinyke település mellett folyó Dobradói-patakról neveztek el Dobradó-tónak. Az első kisebb, de nem kicsi, fürdésre, horgászásra alkalmas, a másik nagyobb, Y alakú és csónakázásra is csalogatja az embereket. Mindkét tó mesterséges, a Tarcal-hegység/Fruška gora lankáin terülnek el, Ürögtől közúton mintegy 10 km-re délre. Meglepően tiszta vizűek, könnyen megközelíthetőek, és nem az egyetlenek Szerémségben.

A Sóskopó tavasszal

Tavasszal egészen más élményt nyújt Sóskopó, a Törökbecsétől alig néhány kilométerre húzódó természetvédelmi övezet, mint ősszel. Vagy csak úgy tűnik?
Bárhogy is, április elején jóval kevesebb a madár, mint október, novemberben. Jóval kisebb a madárricsaj is. Csöndes, friss a táj. Lehet így mondani? Ha nem is, ilyennek éreztük. Isteni csend honolt a tájon, legfeljebb madárfütty „tarkította", esetleg hasított bele. A levegő nedvdús, illatos, tiszta, tavaszias. Ilyen lehet a paradicsom!
Egészen Aracsig látni. Egy-egy nyúl, őz, kutya is élvezi velünk a tájat. Ember sehol. A kilátóról még csodásabb a táj, a színek úgy váltakoznak, mint a fotókon.
Tekintettel arra, hogy a Sóskopóról már szót ejtettünk, most csak a friss felvételek közül válogattunk.

Hajók füttye, fűzfák nyugalma - Kiskőszeg

Kiskőszeg, ismertebb nevén Batina a Duna jobb partján, a Baranyai-dombság lábánál terül el a mai Horvátország területén.
A település fekvése és természeti szépsége már számos természetbarát és művész érdeklődését felkeltette, de a tollforgatókat is megérintette. Herceg János zombori-doroszlói író a közeli harangszót és a hajók füttyét hallgatta itt nagy élvezettel, és elvarázsolta a parti fűzfák bólogató nyugalma a Leányvár aljában – így jellemezte néhány évvel ezelőtt a horvátországi Új Magyar Képes Újság a II. világháború végén ritka véres események helyszínét, a későbbi Duna-parti békés kisvárost. A tények és megállapítások persze ma is helytállóak.

Az idő és annak vasfoga Verbászon

Elárvult templomainkról írtam legutóbb, a témát sajnos folytathatnám, anyag lenne hozzá bőven. A télies napok elmúltával eljutottam Verbászra, abba a közép-bácskai, egykor jelentős iparvárosba, melyben most nemcsak gyáróriások idézik a dicső múltat, hanem a templomok is. A fényes korszaknak azonban régen vége.
A gyáróriások esetében mégcsak észlelni némi mozgolódást: a Carnex húsárugyár, a Vital étolajgyártó is egyértelműen ébredezik. Kúla irányában haladva ezek az egykor több ezer munkást foglalkoztató gyárak épületkomplexumai és környékük arról tanúskodnak, hogy beindulhatott a termelés, és talán jobbra fordulnak a dolgok.

Elárvult templomaink

 

Elárvult templomainkról ad hírt a bácsföldvári Czini Tibor a templom.hu honlapon. Állapotuk napról-napra rosszabb, senki sem viseli gondjukat, és bizony szerte a tartományban elég sok van. A templomok a falvak, városok központjában épültek, annál szembeötlőbb a pusztulás nyoma. Ezek az egykor csodaszép közösségi helyek hívők és gondoskodó intézmény híján valóban pusztulásra vannak ítélve. „Ne hagyjátok a templomot…” – figyelmeztet Reményik Sándor verse, s ugyanerre int Czini Tibor összefoglalója is.
Bácsordas, Bácstóváros, Bécsújlak, Boróc, Dernye, Dunabökény, Dunacséb, Kerény, Klári, Küllőd, Módos, Nagyszered, Párdány, Paripás, Szépliget, Szivác, Torzsa, Zsablya azok a helységek, melyek templomait bemutatta a honlapon. A sor nem végleges. Mert a tátongó, lassan beszakadozó épületek nemrég még csak a német lakosság hiányára mutattak rá, mostmár a horvát, s mind inkább a magyar lakosság el-eltűnésére is.

Kastélyromok földjén

Ha felállsz egy tökre, akár a Gellérthegyig is elláthatsz – tartotta a mondás a Bácskában, és a mondás (legyen az akár nagyotmondás), mese, legenda úgy virágzott a mi síkvidéki tájunkon, mint elsőrangú földjén a napraforgó. Úgy képzelték, a magyar dzsentri errefelé naphosszat pohárral kezében sétálgat, és a lovát is vendégül látja, ha mulat. Lelbach Gyula, amikor pesti színésznőt látott vendégül, rózsaszirommal szórta fel a fogat útját a vasútállomástól a szabadkai színházig. Az egész társulat pedig napokig vendégeskedett a birtokán – az elmaradt előadásokat a nábob fizette.
Bizony máig sok esetben alaposan megváltozott a helyzet, láthatjuk a felvételen is, mely a belcsényi/Beočin Spitzer-kastély állapotát örökítette meg kb. 3 éve, 2010 táján.

Ittvarnok, Udvarnok

Életemben nem jártam Udvarnokon (Banastski dvor), de akkor is elszomorítónak találtam az ott látottakat, amikor november elején odavetett a sors. Nem is vetett, hívásra, örömmel mentem, ugyanis meghívtak egy vajdasági jellegű szavalóversenyre, mellyel a helység szülöttének, a 22 évvel ezelőtt elhunyt Szűcs Imre költőnek az emlékét ápolják. Több mint hetven vajdasági magyar gyerek versengett a művelődési ház fűtetlen nagytermében, és mondta lelkesen, versenyre koncentrálva, (legtöbbjük) nagyon felkészülve vidékünk poétáinak sorait, rímeit.

Mi maradt Marótból?

A középkorban Marótnak hívták, jó ideje azonban Morović a neve annak a dél-nyugat szerémségi településnek, mely az utóbbi napokban tölgyerdei és a Vojvodinašume, magyarul a Vajdasági Erdőgazdasági Közvállalat révén került a média figyelmébe. Magyar nevét egykori tulajdonosáról, Maróti János macsói (Mačva) bánról kapta, aki az 1300-as évek végén Zsigmond királyt szolgálva nagy birtokokhoz jutott többek között ezen a vidéken is. A vár Valkóhoz tartozott, ahova Csánki Dezső kutatásaiban 33 várat tett, ugyanakkor 13-at Szerém megyébe.

A mai Szerémség területén jóval több várat és kastélyt találunk a középkorból származó írott forrásokban, mint amennyinek napjainkig nyoma maradt. Ha végigutazunk a Tarcalon/Fruška gorán, leereszkedünk a lankáin és a Száváig meg sem állunk, alig találunk felismerhető várat, legfeljebb a zimonyi és szávaszentdemeteri lehet kivétel.

A Ludasi-tó és környéke

A Ludasi-tó partján épült Róka-tanyán nincs hálózatos villanyvezeték, az energiát és a melegvizet napelemek segítségével biztosítják. Nincsenek kibetonozott ösvények, sem televízió. A tanya a Ludasi Természetvédelmi Területen fekszik, és aki odalátogat, az valóban a természetben érezheti magát. Megismerkedhet a tó élővilágával, a természetközeli életmóddal, őshonos állatokkal, népi kultúránk tárgyi és szellemi értékeinek őrzésével, bemutatásával.

Az Etnolife hagyományőrző civil szervezet gazdálkodik felette. Mint azt a több épületből álló tanyaegyüttes udvarán tábla is jelzi, több határon átívelő projektum nyerteseként épül-bővül a Róka-tanya, ahol immár állandósult a környezeti nevelés, a hagyományápolás, a tanulmányi kirándulások, nyári táborok szervezése. Ez már bizony nagyon messze van Rózsa Sándor betyárvilágától, aki a legenda szerint igencsak szeretett megbújni a Ludasi-tó nádasaiban, sőt sziget is őrzi a nevét, ami a képen látható.

Az emlékezés virágai Járekon

A napokban németországi polgárok helyezték el az emlékezés virágait azon a járeki (egykoron Tiszaistvánfalva) földrakáson, melynek tetején keresztek őrzik a csaknem hetven évvel ezelőtti hírhedt láger áldozatainak emlékét. A Duna- menti svábokat a temerini magyar pártok képviselői fogadták, akik nem csak azt mondták el, hogy remélhetőleg megért a helyzet arra, hogy méltó emlékhely épülhessen az ártatlan áldozatok tiszteletére, hanem azt is, hogy lassan, kínosan lassan halad az 1944-1946 között gyűjtőtáborrá alakított településen életüket vesztett emberek adatfeltárása. Ám ma már tudjuk, hogy közel 6500-an lelték halálukat, köztük mintegy 800 gyermek. Legtöbbjük német volt, az áldozatok között körülbelül 300 magyar nemzetiségű polgár adataira bukkantak. Az adatfeltárásban nagy szerepet játszott többek között a megboldogult Mészáros Sándor temerini származású újvidéki történész és Csorba Béla ugyancsak temerini közéleti személyiség.