Újvidék az egykori fényképészek szemével

Nem vitás, a fényképezés a polgárság találmánya, a fotográfusság pedig polgári foglalkozás. Ráadásul izgalmas, a kreativitásnak is tág teret adó munka kezdetektől fogva. A több száz éves múltra visszatekintő tevékenység a XIX. század második felében terjedt el – a polgárság növekvő igényeit kielégítendő –, s ebben Vajdaság sem maradt el. Természetesen a városi környezet – közöttük Újvidék –, volt a legalkalmasabb a fényképészet elterjedésének, ahol gazdag hagyaték maradt az egykori mesterek után. Ennek a hagyatéknak egy töredékét mutatta meg az Újvidéki Városi Múzeum vasárnap, február 12-én záruló kiállítása, mely az 1854-1914 közötti időszakot felölelően válogatott Újvidék fényképészeti műhelyeinek fennmaradt fényképei közül.

Alibunártól Karkaturig (településnevek humoros oldala 2.)

 

Mielőtt valaki megsértődne, abbahagytuk a mosolyfakasztó Kárpát-medencei helységnevek begyűjtését, és hazai vizekre eveztünk.

Arra jöttünk rá, hogy Vajdaságban nemigen találkozunk hasonló, humoros hangulatú helységnevekkel. Létezik? Vagy csak nem vesszük észre?

Például Alibunár neve a világ legtermészetesebbjeként hat azoknak, akik naponta hallják, és eszükbe sem jut, hogy eredetileg valóban Ali kútját jelölte. Az Aliból és a bunarból tevődött össze, és természetesen török eredetű. Tudná Ali, az a bizonyos, hogy nevében még mindig él, a mai Bánát déli részén!

Mosolyt fakasztó településnevek nyomában

Nevünk szinte velünk születik, nem is foglalkozunk vele. A települések elnevezése körül még ritkábban kíváncsiskodunk, legfeljebb egy-egy szemetszúró elnevezés csal mosolyt a szájunkra.
Ezek a rendkívüli helységnevek természetesen az esetek többségében eredetileg nem azt jelentették, mint ami ma eszünkbe jut róluk. Azonban akármi is volt az elnevezések eredete, az tény, hogy a magyar nyelvterületen rengeteg ilyen megmosolyogtató falu- és városnév van. Hogy keletkezhetett: Diósförgepatony, Görcsönydoboka, Karakószörcsök, Markotabödöge, Ököritófülpös, Pókaszepetk, Röjtökmuzsaj, Vindornyalak…

Megmenekülhet a zsablyai katolikus templom?

A Duna és a Tisza szögében terülő Sajkásvidék többségében szerbek által lakott tájegység Bácskában. A vidék a török időkben betelepített szerb hajósokról, a sajkásokról kapta nevét. Szomorú helyszín ez számunkra: 1944-45-ben a jugoszláv partizánalakulatok három falu: Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságát kollektív bűnössé nyilvánítva kegyetlenül lemészárolt, vagy vagyonától megfosztva elüldözött. Templomaikat és temetőiket lerombolták, beszántották.

Egyedül a zsablyai Havas Boldogasszony római katolikus templom vészelte át a pusztulást, de félő, hogy lassan az idő végez vele.

     

 

 

 

 

 

Naplemente Csúrognál

A 2016. év talán utolsó gyönyörűszép naplementéjét sikerült elcsípni december 11-én a Holt-Tisza Csúrog közeli szakaszánál, utána már csak ködös, borús, szomorkás volt a karácsony előtti időszak.
Luca-nap előtt is vékony jégréteg borította a vizet, de ez csak akkor volt látható, amikor a Nap elbújt, előtte, napsütésben fenséges látványt nyújtott a békés táj, különösen a ragyogó nád.
Ezzel a bejegyzéssel egyfajta jubileumot kerekítettünk, ugyanis ez a századik bejegyzés a blogon.
Éljen!

Az operett koronázatlan királya

Kiss Manyival a Balaton partján

Az 1945-ig német többségű Paripáson (németül Parabutsch, szerbül Ratkovo), a nyugat-bácskai Hódság közelében látta meg a napvilágot Eisemann Mihály, a húszas, harmincas évek Európa-szerte népszerű operett- és filmzeneszerzője. A János legyen fenn a János hegyen, A szívemben egy szoba kiadó, a Gyűlölöm magát, a Csa-csa-csak egy cseppet ittam, az Egy csók és más semmi, a Hallod-e Rozika te... szerzője.
Épp ötven esztendeje hunyt el Budapesten az egyik legismertebb vajdasági zeneszerző, karmester, teljes nevén: Eisemann Mihály László (Paripás, 1898. június 19. – Budapest, 1966. február 15.), a húszas, harmincas évek Európa-szerte népszerű operett- és film-zeneszerzője. Sem szülőfalujában, sem Vajdaságban nem sokat tudnak róla.

A megbékéléshez szándék is kell

Mindenszentek és Halottak napja Bácskában, Bánátban, Szerémségben a kilencvenes évek óta a megemlékezés időszaka a 44/45-ben ártatlanul kivégzettekről. Az eltelt húsz esztendő alatt nem lettek tömegesek ezek a koszorúzással egybekötött megemlékezések, csupán néhány ember kemény elhatározásán múlik, hogy nem hagyja feledésbe menni azt, amit ezen a tájon oly sokan szeretnének elhallgatni. A történészek sem haladnak, noha országközi bizottság alakult, a magyar és a szerb államfő Csúrognál találkozott, megbékélésről beszéltek. A megbékéléshez azonban szándék is kell, a történelmi tények ismerete, vállalása, és akarat a „tévedés" beismerésére. Ennek az ideje azonban még nem érkezett el.
Ugyanakkor a két évtized alatt mind több helységben koszorúzzák meg azt a helyet (faluszélek, sintérgödrök, temetők...), ahol vélhetőleg az elődök életüket vesztették. Idén például Titelen először koszorúztak.

Emlékszel a villamos zajára?

Az újvidéki Duna utca

Talán már az idősek közül is kevesen emlékeznek a villamos zajára, mivel Újvidéken csaknem hatvan, Szabadkán pedig több mint negyven éve megszűnt ez a fajta városi közlekedés.

Irigykedve láthatjuk, hogy azokban a városokban, ahol erőszakkal nem szüntették meg a XIX. század végén virágzásnak indult városi közlekedési formát, nem csak megmaradt, hanem modernizálódott is, és környezetkímélőn ki is egészíti a közlekedés más formáit, és tökéletesen beolvadt a XXI. századi kívánalmakba.

Ahol másként alakultak a dolgok, mint szerettük volna – Ürög



Tévednek azok, akik Ürögöt, a Tarcal-hegy/Fruška gora lankáin elterülő dimbes-dombos szerémségi kisvárost, vagy nagyfalut lakói száma alapján ítélik meg. Tévednek azok is, akik a településen áthaladó járművek száma alapján vonnak le következtetést az ottaniak életéről, netán attól teszik függővé jelenét, jövőjét, hogy mennyire esik távol az urbánusabb szerémségi várostól, Mitrovicától (Szávaszentdemeter), vagy mennyire van közel a tartományi adminisztrációhoz és annak központjához, az alig 20 kilométerre levő Újvidékhez.

Bárhogy is van, Ürög a vajdaságiak szemében elsősorban a boráról ismert. Nekem is. Gyermekkoromban, a hatvanas-hetvenes évekbeli temerini lakodalmakban nemritkán épp ürögi borral teremtették meg a jó hangulatot. Ha nagy ritkán Belgrád felé vettük az irányt, s a kanyargós Ürögön át vezetett az utunk, gyakran hallottam, hogy nem is túl távoli rokonaim élnek ott, akik sok más temerinivel együtt a gyümölcsösökben munkát és megélhetést keresve, évtizedekkel korábban ottragadtak.

A péterváradi csata háromszáz éve

Ritka évfordulót jegyez idén Tekia/Tekija, ahol az 1716-os péterváradi csata emlékére minden év augusztus 5-én, Havas Boldogasszony napján búcsút tartanak. A szájhagyomány szerint a csata évében megismétlődött az V. századbeli csoda, amikor nyáron, augusztus 5-én havazott. A havazás pánikot keltett a kétszázezres török táborban, és ez a körülmény hozzájárult a Savoyai Jenő vezette keresztény seregek győzelméhez.