Palics

Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia ismertebb nyaralóhelyei közé tartozott Palics. S ezzel bizonyára keveset mondtam, mert a mintegy hét kilométeres partszakasz mentén épült városka az irodalom szerint mondén nyaralónak és gyógyfürdőnek számított a XIX. és a XX. század fordulóján is.
Tava vonzotta elsősorban a vendégeket, kétségtelen ma is így van. Ám a vendégek elfogytak, a tó partja – noha nagyon szép, gondozott, állandó felújítás alatt áll –, igen gyakran üres. Miért is lenne vonzó, ha egészségügyi okokra hivatkozva tiltják, azaz nem javasolják a fürdőzést? Horgászokat még csak látni, de… Hiába a villák, a csónakázási lehetőség, a kikapcsolódás számos vállfaja, ha a legvonzóbb pont „beteg”. Pedig most is milyen szép!?


Magukra hagyott nyékincaiak

A vajdasági magyar újságírók jól tudják, hogy Szerémség egyik legdélebbi, magyarok által is lakott településén, a Rumához közel eső Nyékincán/Nikincin Hegedűs Jánoshoz kell fordulni, ha magyar vonatkozásban kutakodunk. Megőrizte a sértetlen anyanyelvi kiejtését, és ez valóságos csoda, mert körülötte kivétel nélkül vagy nehézkesen beszélik a magyar nyelvet, vagy erős szláv beütés érződik ki nyelvükből, vannak olyanok is, akik csak mosolyognak a magyar szó hallatán, mert semmit sem értenek belőle. Esetükben már az is eredmény, hogy egyáltalán odaállnak a 2002-ben alapított Petőfi Sándor művelődési egyesület tagsága mellé, vállalva ezzel nemzeti hovatartozásukat. A magyar állampolgárságot is zömmel idén kérték, és kapták meg, ám ehhez egymás bátorítására volt szükség. Ebben Hegedűs Jánostól – aki meggyőződésem szerint az utolsó mohikán, utolsó magyar a faluban –, kaptak is segítséget.

Megjelölt jelöletlenek Adorjánon

Amióta megnéztem a magyarkanizsai Forró Lajos forgatókönyve alapján készült 2007-es dokumentumfilmet, a Jelöletlen tömegsírokat, Adorjánra is valahogy úgy tekintek, mint annak előtte Csúrogra, vagy Zsablyára, vagyis mint egyfajta Golgotára. A film Magyarkanizsa, Martonos és Adorján 1944. évi borzalmairól szól. Gondoltam, egyszer majd eljutok oda is.
Az áldozatoknak 2001-ben méltó emlékművet építettek. Valamennyiük – ötvenhat ember – nevét márványlapba vésték.

Árvíz után Mitrovicán

Május 20-án kellett volna Mitrovicán megjelennem, egy meglepő, számomra még most is felfoghatatlan díj ürügyén. Mint a vajdasági magyar gyermekkiadványok egyik szerkesztőjét, a gyermeki alkotókedv sokéves istápolóját díjaztak a mitrovicai Képzelet és álmok (Masta i snovi) elnevezésű szerb nyelvű fesztiválon. Ám jött a Száva és a tragikus méreteket öltő áradás, a rendezvényt lemondták. Mitrovica szerencsére megúszta, megmenekült a gyönyürű, történelmi-kulturális hagyatékban gazdag város. Azután két heti késéssel, június 5-én mégis megtartották a fesztivált. Akkor azonban már csak az áradás következményeiről győződhettünk meg.
Mivel Mitrovicáról már szó esett ezen a blogon, ezúttal csak néhány friss felvételt töltöttünk fel.

Patakokból tavak

A Dobradó-tó

Ha esik, ha fúj, a víz mindig szép. Tavasztájt különösen. Minthogy a bácskaiak és bánátiak alig ismerik Szerémséget, nem csoda, ha nemigen hallottak a Meggyes-tóról, melyet a szerbek is így neveznek. Satrinca/Šatrinci mellett van, jobbra (nyugatra) kell kanyarodni a helység előtt alig száz méterre. A másik a Dobradó/Dobrodol vagy másként Dobradópuszta melletti tó, melyet a picinyke település mellett folyó Dobradói-patakról neveztek el Dobradó-tónak. Az első kisebb, de nem kicsi, fürdésre, horgászásra alkalmas, a másik nagyobb, Y alakú és csónakázásra is csalogatja az embereket. Mindkét tó mesterséges, a Tarcal-hegység/Fruška gora lankáin terülnek el, Ürögtől közúton mintegy 10 km-re délre. Meglepően tiszta vizűek, könnyen megközelíthetőek, és nem az egyetlenek Szerémségben.

A Sóskopó tavasszal

Tavasszal egészen más élményt nyújt Sóskopó, a Törökbecsétől alig néhány kilométerre húzódó természetvédelmi övezet, mint ősszel. Vagy csak úgy tűnik?
Bárhogy is, április elején jóval kevesebb a madár, mint október, novemberben. Jóval kisebb a madárricsaj is. Csöndes, friss a táj. Lehet így mondani? Ha nem is, ilyennek éreztük. Isteni csend honolt a tájon, legfeljebb madárfütty „tarkította", esetleg hasított bele. A levegő nedvdús, illatos, tiszta, tavaszias. Ilyen lehet a paradicsom!
Egészen Aracsig látni. Egy-egy nyúl, őz, kutya is élvezi velünk a tájat. Ember sehol. A kilátóról még csodásabb a táj, a színek úgy váltakoznak, mint a fotókon.
Tekintettel arra, hogy a Sóskopóról már szót ejtettünk, most csak a friss felvételek közül válogattunk.

Hajók füttye, fűzfák nyugalma - Kiskőszeg

Kiskőszeg, ismertebb nevén Batina a Duna jobb partján, a Baranyai-dombság lábánál terül el a mai Horvátország területén.
A település fekvése és természeti szépsége már számos természetbarát és művész érdeklődését felkeltette, de a tollforgatókat is megérintette. Herceg János zombori-doroszlói író a közeli harangszót és a hajók füttyét hallgatta itt nagy élvezettel, és elvarázsolta a parti fűzfák bólogató nyugalma a Leányvár aljában – így jellemezte néhány évvel ezelőtt a horvátországi Új Magyar Képes Újság a II. világháború végén ritka véres események helyszínét, a későbbi Duna-parti békés kisvárost. A tények és megállapítások persze ma is helytállóak.

Az idő és annak vasfoga Verbászon

Elárvult templomainkról írtam legutóbb, a témát sajnos folytathatnám, anyag lenne hozzá bőven. A télies napok elmúltával eljutottam Verbászra, abba a közép-bácskai, egykor jelentős iparvárosba, melyben most nemcsak gyáróriások idézik a dicső múltat, hanem a templomok is. A fényes korszaknak azonban régen vége.
A gyáróriások esetében mégcsak észlelni némi mozgolódást: a Carnex húsárugyár, a Vital étolajgyártó is egyértelműen ébredezik. Kúla irányában haladva ezek az egykor több ezer munkást foglalkoztató gyárak épületkomplexumai és környékük arról tanúskodnak, hogy beindulhatott a termelés, és talán jobbra fordulnak a dolgok.

Elárvult templomaink

 

Elárvult templomainkról ad hírt a bácsföldvári Czini Tibor a templom.hu honlapon. Állapotuk napról-napra rosszabb, senki sem viseli gondjukat, és bizony szerte a tartományban elég sok van. A templomok a falvak, városok központjában épültek, annál szembeötlőbb a pusztulás nyoma. Ezek az egykor csodaszép közösségi helyek hívők és gondoskodó intézmény híján valóban pusztulásra vannak ítélve. „Ne hagyjátok a templomot…” – figyelmeztet Reményik Sándor verse, s ugyanerre int Czini Tibor összefoglalója is.
Bácsordas, Bácstóváros, Bécsújlak, Boróc, Dernye, Dunabökény, Dunacséb, Kerény, Klári, Küllőd, Módos, Nagyszered, Párdány, Paripás, Szépliget, Szivác, Torzsa, Zsablya azok a helységek, melyek templomait bemutatta a honlapon. A sor nem végleges. Mert a tátongó, lassan beszakadozó épületek nemrég még csak a német lakosság hiányára mutattak rá, mostmár a horvát, s mind inkább a magyar lakosság el-eltűnésére is.

Kastélyromok földjén

Ha felállsz egy tökre, akár a Gellérthegyig is elláthatsz – tartotta a mondás a Bácskában, és a mondás (legyen az akár nagyotmondás), mese, legenda úgy virágzott a mi síkvidéki tájunkon, mint elsőrangú földjén a napraforgó. Úgy képzelték, a magyar dzsentri errefelé naphosszat pohárral kezében sétálgat, és a lovát is vendégül látja, ha mulat. Lelbach Gyula, amikor pesti színésznőt látott vendégül, rózsaszirommal szórta fel a fogat útját a vasútállomástól a szabadkai színházig. Az egész társulat pedig napokig vendégeskedett a birtokán – az elmaradt előadásokat a nábob fizette.
Bizony máig sok esetben alaposan megváltozott a helyzet, láthatjuk a felvételen is, mely a belcsényi/Beočin Spitzer-kastély állapotát örökítette meg kb. 3 éve, 2010 táján.