Az emlékezés virágai Járekon

A napokban németországi polgárok helyezték el az emlékezés virágait azon a járeki (egykoron Tiszaistvánfalva) földrakáson, melynek tetején keresztek őrzik a csaknem hetven évvel ezelőtti hírhedt láger áldozatainak emlékét. A Duna- menti svábokat a temerini magyar pártok képviselői fogadták, akik nem csak azt mondták el, hogy remélhetőleg megért a helyzet arra, hogy méltó emlékhely épülhessen az ártatlan áldozatok tiszteletére, hanem azt is, hogy lassan, kínosan lassan halad az 1944-1946 között gyűjtőtáborrá alakított településen életüket vesztett emberek adatfeltárása. Ám ma már tudjuk, hogy közel 6500-an lelték halálukat, köztük mintegy 800 gyermek. Legtöbbjük német volt, az áldozatok között körülbelül 300 magyar nemzetiségű polgár adataira bukkantak. Az adatfeltárásban nagy szerepet játszott többek között a megboldogult Mészáros Sándor temerini származású újvidéki történész és Csorba Béla ugyancsak temerini közéleti személyiség.

Légibemutató és szülinap

A hétvégén elsőízben rendeztek Újvidéken légibemutatót, ami noha mindenki így emlegeti, valójában nem is bemutató volt, hanem verseny. Bárhogy is, a parádéra sokan kíváncsiak voltak, a bámészkodók elárasztották a péterváradi várat, csakúgy a Duna újvidéki oldalának sétányát. A város- és környékbelieknek először nyílt alkalmuk ilyen attrakcióra a városban, korábban a cseneji röptéren szerveztek hasonló bemutatkozást.
A vár alatti húzódó és a legújabb, Szabadság-híd között néhány (18 méter magas) kaput állítottak fel, melyek alatt a legügyesebb pilóták keresztülszáguldtak, különféle légi figurákat produkáltak, a nézőket nem egyszer tapsolásra kényszerítve. Állítólag tíz európai országból érkeztek a pilóták, és természetesen szerbiaiak is „csatasorba" álltak. Szép volt. Igaz, korántsem olyan attraktív, mint mondjuk a Red Bull légibemutatók.
Ezzel ünnepeljük blogunk első születésnapját. Szeptember 24-én lesz egy éve, hogy felkerült az első bemutatkozó írásunk, melyet eddig több mint félszáz követett. Reméljük, nem akadunk le ennyinél, hiszen sok izgalmas, és kevésbe izgalmas hely vár még felfedezésre.

Szerémi nektárnak nincs párja – Kamanc

Az én környezetemben szeretném ha – kérdésre igen sok választ adtak a kamenicaiak az elmúlt hetekben. A központi téren felállított tábla többször is megtelt. A felvételen látható, bár talán nem olvasható ötletek, kívánságok tanúsága szerint a helybeliek igencsak elégedetlenek településük rendezettségével. Javarészt közművesítési hiányosságokra hívták fel a figyelmet: biztosítsanak parkolóhelyet a központban, rendezzék az iskolát és környékét, állítsanak fel padokat a Duna-parti sétányon, újítsák fel a központi teret, hozzanak létre játszóteret... A táblaállítást az Újvidéki Kulturális Központ szervezte, s tette mindezt az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésére tett előkészületek során, melyet a város 2020-ra célzott meg. Addig jó lenne a lakosságot is aktivizálni, környezetünket pedig humánusabbá, európaiabbá tenni – mondta a képen látható aktivista, aki az elmúlt hétvégén a járókelők rendelkezésére állt a szerémségi városban.

Nádalja

 

Bácska szívében, vízben gazdag vidéken, a Ferenc-csatorna mellett fekszik Nádalja/Nadalj. Pontosabban: Szenttamástól 14 km-re délkeletre, és csaknem ugyanilyen távolságra, 13 km-re északra Temerintől, valamint 10 km-re Bácsföldvártól.

Magyar nevét hallva persze először is a nádra asszociálunk, ami óhatatlanul párosítható a vízzel, ám a szakirodalom szerint ez a középkori település a piócáról kapta a nevét, amit nadálynak hívtak. Így furcsamód a szó hangzása ma hasonlatosabb a szerb kifejezéssel, mint a magyarral.

EXIT Újvidéken

Így nézett ki az EXIT fesztivál péterváradi helyszíne szerdán, a 2013. július 10-ei  nyitónapon. Talán kibírja ez az ódon épület a 13. rohamot is. A várban ugyanis tizenharmadik alkalommal gyülekeznek a zene és a nyári vagánykodás kedvelői.

Than Mór és Károly, a festő és a vegyész

Mór vagy Károly? Ez a kérdés, ha az óbecsei Than fivérekről esik szó. Mórból festőművész, Károly öccséből pedig vegyész lett, további nyolc testvérükről vajmi keveset tudunk. Az Óbecsén királyi tisztviselőként dolgozó apjuk mellől mindenesetre mindketten fiatalon elszármaztak, de a kultúrtörténet mindkettőjüket számon tartja. Ugyanakkor az utókor – talán az óbecseieket leszámítva –, nagyon, nagyon keveset tud róluk. Április derekán a figyelem mégis Óbecsére, és a Than fivérekre terelődött, ahol ekkor nyitották meg a Than Emlékházat, benne a híres festő és a neves kémikus emlékszobájával, és egy tudományos parkkal.

Kevevára

Kifejezetten szép név a Kevevára, mégis feledésbe merült. A vajdasági magyarok is átvették a szerb Kovin helységnevet az utóbbi évtizedek folyamán. A németes Kubin is háttérbe szorult a sváb népesség eltűnésével a vidékről, csakúgy az 1899-ig használt Temeskubin elnevezés.
Pedig csaknem honfoglaláskori településnek tekinthetjük, mivel 1071-ben Urbs Keue néven már említik várát, a mellette épült város az ómagyar Keve nevet viselte. 1154-ben szerb hatásra Kovin, majd Kubin, később Temes-Kubin néven említik okiratok. Néhai apósom, aki 1929-ben Kevevárán született – de tanulóéveiben Bácskába vándorolt annyi más városbelihez és bánátihoz hasonlóan –, elevenen használta mindezeket az elnevezéseket. Mindig megmosolyogtuk azt a sajátos mondatát, melyet otthonról hozott, pontosabban a szomszédos falubeli székelykeveiektől hallott: „Bémegyek Kubinba, s lenyomatom magam", azaz lefényképezkedek. Földműves szülei: Törőcsik Pál és Tóth Emma nemcsak a tanulást tartották fontosnak, hanem magyarnak szerették volna felnevelni öt testvérével együtt, ezért küldhették távolra, magyar iskolába. Végül egy tipikusan határontúli magyar, ezen belül is bánáti család sorsa jutott ki nekik: négy lányuk közül egynek a leszármazottai maradtak meg magyarnak (egy lány, két unoka Magyarkanizsán), a többi három Belgrádban, illetve Bosanski Brodban alapított családot montenegrói, szerb, horvát élettárssal (nyolc gyermek, legalább tíz unoka), a két fiú közül a fiatalabbik maradt a családi házban Kevevárán: mindhárom lányának szerb nemzetiségű a férje, a hat unoka egyike sem beszéli a magyar nyelvet, az Újvidékre származott apósom két fia és két unokája azonban igen. A mérleg magáért beszél.

A szerémségi Karlóca

Szent Miklós ortodox katedrális

Nem tisztem minősíteni, annyi szubjektivitást a blog mégiscsak lehetővé tesz számomra, hogy leírjam: Karlócát/Sremski Karlovcit tartom a „legszerbebb", vagyis a leginkább szerb vajdasági településnek. Hiába nevezik Újvidéket szerb Athénnek, hiába az újabbkori, több évtizedes folyamatos szerb bevándorlás és ennek egyenes következményeként a 60-70 százalékos szerb többség Vajdaságban a XXI. században, vagy a látványos és félreérthetetlen jelzés az ortodox templomok lépten-nyomon való építésével... az évszázados szerb jelenlét akkor sem egyértelműen kitapintható ezeken a tájakon. Még most sem. Még akkor sem, ha sokan hiszik, és erőltetik. Karlócán azonban egyértelműen megvan.

Nagyon szép kisváros, tele történelmi emlékkel, ezenkívül időtálló, tetszetős épületekkel, templomokkal, szobrokkal, valamint kanyargós, enyhén hegyvidékies, szűk utcákkal. Újvidéktől dél felé haladva a városka bal oldalán a Duna (de a Duna jobb partján fekszik a város), jobbra pedig a Fruška gora, a Tarcal-hegy. Alapjában véve kis helység, lakosainak száma nem éri el a 9000-t sem, mégis önálló községet képez, egyetlen település sem tartozik hozzá. Szokatlan gyakorlat ez Szerbiában, ami azt bizonyítja, hogy a szerbség megkülönböztetett figyelemmel gondoskodik róla.

A kaboli-péterváradi nagy rét

Újvidéktől mintegy 20 kilométerre délkeletre, a Duna bal oldalán húzódik a kaboli/kovilji-péterváradi rét, az a kivételes természetvédelmi övezet, mely mintegy 5000 hektáron nyújt életteret közel 170 madárfajtának, csaknem 50 féle halnak, értékes és ritka növényeknek, a mocsaras vidékek élővilágának.

Az ún. Újvidék-Belgrád autóút mentén húzódik, sokan mégis inkább a régi belgrádi út mentén, Pétervárad után Tekijához érve fedezik fel, úgy menet közben. A nagy kiterjedésű rétet valójában a környékbeliek ismerik legjobban, szélesebb körben nemigen tartják számon a vajdaságiak.

Fejértelep a homoksivatagban

Ivóvizet biztosít a szélkerék

Nem garantált a sivatagi élmény annak, aki bekanyarodik Fejértelepre (Šušara), a delibláti homokpuszta zömmel magyarok lakta, alig háromszáz fős településére. Sőt, a látvány valószínű meg is téveszti. A helybeliek tudják igazából felokosítani, nekem is ők magyarázták el, hogy nem hagyományos dombokon keresztül vezetett a faluba utunk, hanem homokdünéken, melyek felső rétegét megkötötte a növényzet. Tőlük hallottam arról is, hogy a homokos talaj kifejezetten kedvez egyes növényeknek, a szőlőt például világszerte megtámadta a filoxéra, csak itt nem, továbbá itt fejlődik csupán a keleti bazsarózsa széles e tájékon, noha legtöbben azt hiszik róla, hogy egyszerű pipacs. A homokvidéknek a közhiedelemmel ellentétben igen gazdag növény- és állatvilága van, de akkor is más itt az élet, mint Bácskában, Bánátban, magyarán: tudni kell itt élni. A természet közelsége sok mindenre megtanította az itt élőket. Ami igazán szembetűnő, és megkerülhetetetlen, az a falu bejáratánál álló szélkerék. A dél-bánáti kossava nem kíméli, de így a jó. Ennek a felújított szélkeréknek köszönhetően nyernek ivóvizet az itt élők, mintegy 160-170 méter mélységből.