Turia és a kolbász

Hivatalosan is világrekordot értek el szombaton a 29. Turiai Kolbászfesztiválon, ugyanis a leghosszabb kolbászt a világon állítólag évek óta itt készítik, ám a hétvégén a Guinness szakembere aláírásával szentesítette a sajátos rekordot. Az eddigi feljegyzések szerint 3,11 méteres átmérője volt a világrekordot tartó, körbe csavargatott kolbásznak, a turiaiaknak azonban ezúttal sikerült 3,97 méterre növelniük az átmérőt. A szerdától szombatig gyártott hatalmas kolbászt természetes disznóbélbe töltötték, mintegy 2300 kg húst használtak fel hozzá, 100 kg különféle fűszerrel ízesítették, és 2029 méter hosszúra kerekítették. A hivatalos mérés és az utcai felvonultatás után az óriáskolbászt áruba bocsátották, méterét (ami csaknem 1 kilogrammnak felelt meg) 500 dinárért „vesztegették". Mint korábban, idén is hatalmas volt a tolongás körülötte.

Romantikus Délvidék

(Törőcsik Nagy Gábor fotója)

Édeskevesen engedhetik meg maguknak, hogy az újabbkori ünnepek sorába vett Bálint-napot utazással tegyék emlékezetessé. Pedig nagyon sok utazási iroda erre szólít fel, Velence, Párizs, Prága, Bécs irányába csalogatnak. Szinte azonos a kínálat a nőnapra, de már a tavaszi szünidő gondolata is foglalkoztatja azokat, akik az idegenforgalomból élnek. Az irodák igyekeznek megragadni bárminemű ünnepet, hosszú hétvégét, nyári, téli, tavaszi, vagy őszi szünetet (sőt már a vallási ünnepeket is) hogy ötletekkel bombázhassanak, és fenséges látnivalókkal, feledhetetetlen élményekkel kecsegtessenek. Kétségkívül nem alaptalanul.

Persze nem kell feltétlen messzire menni, sem utazási irodákhoz fordulni, ha világot akarunk látni. Elég az ötlet, egy kis pénz és idő, nem kevésbé alapos odafigyelés ahhoz, hogy útnak eredjünk. Feltölthet bennünket a közeli, mégis ismeretlen táj, a megismerés, a kikapcsolódás, a szokásos mederből való kilépés, csakúgy az útitárs, vagy épp az együttlét. Kell ennél több? Íme néhány ajánlat részünkről, hogyan lehet egy szép, romantikus napot, esetleg hétvégét eltölteni itt a közelben, a Délvidéken.

Székelykeve

A magyar nyelv legdélebbi bástyájának tartják Székelykevét (szerbül Skorenovac). Turisták járnak a csodájára, kutatók látogatják, sokan egyszerűen csak hazajárnak. Mégis egyre üresebb, fogyatkozik, hiszen az elmúlt évtizedekben folyamatosan költöztek el innen az emberek, akár Bácskába, akár az anyaországba települtek át, vagy messzebbre vetette őket az élet, innen hiányoznak. 1910-ben 4541, 1921-ben 4195-en, 1948-ban 4465-en, 1991-ben 3213-an, 2002-ben 2501-n, 2011-ben pedig 2596 főt számláltak meg a Kevevárától/Kovintól alig hat kilométerre levő székely-magyar szigeten. A magyarság megőrizte többségét a településen, 1910-ben 73, tíz évvel ezelőtt pedig 86 százalékát tették ki a lakosságnak. A legutóbbi népszámlás idevágó adatait nem sikerült megtalálni, könnyen megtörténhet, hogy ennek közzététele is várat magára, ugyanis a végleges, mindenre kiterjedő adatokat még mindig nem hozták nyilvánosságra.

Atya, Atyavár

Alapjában véve régóta csak romjaiban látható, ismeretlen még a neve is. Egykor Atyának, Atyavárnak hívták, ma a horvátországi Šarengraddal azonosítják, mert ennek a Duna jobb partján fekvő településnek a közelében emelkedett a magasba egykor Atya vára, a neves középkori Maróti család tulajdona. A helység Újlaktól/Iloktól 8 km-re nyugatra található, és közigazgatásilag is idetartozik.
Első említése Athya néven 1275-ből származik, mint földesúri birtok szerepelt. Maróti János macsói (ma Mačva) bán építhette a Boszniából a közeli Szt. Lélekre menekült ferencesek védelmére. A Maróti család kihalta után vingárti Geréb Mátyásé és Péteré. Más források szerint a várat Kükei Szár László nyitrai ispán építhette a XIV. század elején, majd a Marótiak 1476 előtt helyreállították.

Németek Vajdaságban

Fél millió szerbiai él és dolgozik Németországban, körülbelül ennyi német élt a II. világháború végéig a Vajdaság területén. Most, azaz a 2002-es népszámlálási adatok szerint még 4000-en sem, 3901-n maradtak. Ez a hivatalos adat, ám valószínűsíthető, hogy számuk ennél kicsivel nagyobb. Sokan ugyanis nem vállalják nemzeti hovatartozásukat (nem csak a németek közül), ezenkívül a vegyes házasságok sem kedveznek a nemzeti kisebbségeknek. Ugyanakkor a németek visszaszivárgását is tapasztalhatjuk, ugyanis a magánosítás során mintegy 250 szerbiai vállalkozás került német kézbe. Kérdés van-e ezeknek az embereknek vajdasági gyökere, vagy csak az üzlet hozta őket errefelé.

Sándoregyháza

A középső irányjelzés a sándoregyházi szigetek felé mutat

Pancsovától délre a Duna mellett fekszik Sándoregyháza/Ivanovo,  a három dél-bánáti bukovinai székely település közül a legdélebbi. A 2002-s népszámlálás szerint 1131 lakosának 39,96 százaléka magyar, mégsem használják a Sándoregyháza kifejezést, még egymás között sem. A hihetetlen méretű fogyatkozást akkor értjük meg igazán, ha tudjuk, hogy ez a csaknem 40 százalék 452 embert jelent, míg tíz évvel korábban a településen 664 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
Ez bizony jelzésértékű, de mégsem kell rajta csodálkozni. A falu meglehetősen távol esik a tömbtől, szinte kapcsolata sincs a magyar nyelvi környezettel, a közeli nagyvárosok: Pancsova, vagy a szerbiai főváros, Belgrád felszippantotta a megélhetésért küzdő embereket. Mindenesetre a falu bejáratánál is az Ivanovo felirat fogadja az érkezőt.

„Rokon" templomok

Szent Vendel templom, Sándoregyháza

Igen nagy hasonlatosságot mutatnak a muzslyai, valamint a Bánát déli részében épült ürményházi, sándoregyázi és székelykevei templomok. Idő kell, míg az ember rájön, nem a memóriája csal, hanem valóban elképesztően nagy a „rokonság", a hasonlatosság ezeknek a településeknek a római-katolikus templomai között. Nem véletlenül:

„A temesvári püspökség a XIX. század utolsó éveiben, illetve a XX. század elején több új templomot emeltetett, s ezek közül négy, mégpedig a muzslyai, az ürményházi, a székelykevei és a sándoregyházi ugyanazon terv alapján készült. Ez utóbbi építtetésének teljes költségét Bonnaz Sándor csanádi püspök fedezte. Tiszteletére kapta a falu az addigi Nagygyörgyfalva helyett – amit a Duna szabályozásával megbízott Nagy György után kapott – a Sándoregyháza nevet. Aztán az 1920-as években Ivan Guran bolgár telepesről átkeresztelték Ivánovóra." – áll többek között a helység krónikájában, melynek ismeretében nem is kell tovább csodálkozni a nagyfokú hasonlatosságon. A templom 1889-ben épült és Szent Vendelről nevezték el.

Újsóvé

A gabonaőrlés szép emlékét őrzik a szélmalmok, noha alig maradt belőlük a valamikori többszáz közül Vajdaságban. Rosszabb sorsra jutottak az őrlés eszközéül szolgáló vízi-, vagy szárazmalmok, melyek csaknem teljesen eltűntek. Minderről azonban írtunk már. Hogy ismét a szélmalmokra terelődött a szó, annak elsősorban az az oka, hogy egy különlegesre bukkantunk Újsóvén, azaz Ravno selon.  

Ennek a szélmalomnak csupán az adja meg a különlegességét, hogy nem a múlt öröksége, hanem újabbkori építmény. Vladimir Stepanov magánszemélyként építette ki a Jegricska/Nagybara partján, egy igazán szokatlan helyszínen: a szeméttelep helyén. Évekig Hollandiában dolgozott, majd megtakarított pénzét egy természeti oázis kialakításába ruházta be szülőfalujában. Az oázis tekintélyes részét maga a folyó, a Nagybara adja, központi létesítménye pedig természetesen a szélmalom. Ennyivel azonban nem érte be, mert a malom köré sokféle növényt honosított meg a világ minden tájáról, így természetes, hogy az állatvilág vidékeinkre jellemző egyedei is szívesen választják élettérül a helyet. Így már talán érthető az is, hogy a hely rászolgált az oázis elnevezésre.

Csángók Bánátban és Bácskában

A csángó szó jelentése máig tisztázatlan, vannak akik annak „kóborló", „vándorló", „csámborgó" jelentését vallják, mások a „csonk" eredetet magyarázzák. Az emberek nagy része a csángót kiegyenlíti a moldvai csángókkal, holott e név alatt egyrészt olyan magyarokat értenek, akik a moldvai és havasalföldi területen élnek, de ez a székelyektől különvált magyar csoportok összefoglaló neve is. Megkülönböztetünk például gyimesi csángókat, hétfalusi csángókat,bukovinai eredetű csángókat... Az elnevezések abban egyeznek meg, hogy olyan néptöredékről van szó, amely az anyaországtól távol, idegen környezetben máig megőrizte sajátos etnikai jellegét, ősi nyelvjárását, anyagi- és szellemi kultúráját. Vannak, akik szerint téves összetéveszteni a bukovinai székelyeket a csángókkal, ismét mások sértőnek találják a csángó kifejezést.
A Bánát déli részébe, illetve a II. világháború idején Bácskába került csángóknak, vagy bukovinai székelyeknek mindenesetre hányatott sors jutott ki. Különösen ez utóbbiakról tudunk keveset.

Kulpin, azaz Kölpény

A hosszú ideje szlovák többségű, dél-nyugat bácskai Kulpinról manapság kevesen feltételezik, hogy Bácska legrégibb helységei közé tartozik. Borovszky Samu Magyarország vármegyéi és városai című pótolhatatlan műve, de a Pallas Nagy Lexikona szerint is azonban ez minden bizonnyal így van, sőt a hivatalos magyar névvel, Kölpénnyel egyenes összefüggésbe hozzák. Anonymust idézik, miszerint „korában már virágzó telep lehetett, mert bizonyára a névhasonlóság alapján fűzi ehhez az ősi Kölpön vitéznek nevét, amikor a 41. fejezetben azt írja, hogy Árpád Csongrádról Titelig és a szalánkeméni révig jött s az egész Tisza és Duna alján lakó népet meghódította."

„Innen megindúlva, a bodrogi részekre jutának és a Vajas folyó mellett tábort ütének és azon részeken a vezér nagy földet ada minden lakosaival együtt Tasnak Lél atyjának és anyai nagybátyjának, Kölpön-nek, Botond atyjának." – írta Anonymus.

A dolog akkor válik izgalmassá, amikor kiderül, hogy a kölpények valójában skandináv eredetű népcsoport, amelyet az Árpád-ház korai uralkodói, közülük is elsősorban valószínűleg Taksony fejedelem, illetve trónörököse, a jövendő Géza fejedelem katonai segédnépként, illetve határőrökként használt. A kölpények a bizánci császárság haderejében is ott voltak, a XI. században kulpingoi néven említik őket. Hogy mindennek pontosan mi köze lehet a Petrőc/Bački Petrovac községhez tartozó faluhoz? Több mint sejthetjük!