Vár a Péterváradon



Elég egy rövid sétát tenni a mai formáját 1692 és 1780 között elnyert péterváradi várban, hogy rájöjjünk arra, igazán megért a helyzet, hogy méltányosabban bánjunk vele. Már csak azért is, mert a város jelképének számít, értékes és közkedvelt hely, idegenforgalmi attrakció.

A méltányos viszonyulás helyett azonban inkább csak nagyra törő nyilatkozatokat hallunk, vagy éppen csalódunk, amikor kedvezőtlen hírt hallunk a várkomplexumról: például ismét lemaradt az UNESCO világörökségi listájának szerbiai jelöltjei közül, katakombáiban megbújó hajléktalanok tűz áldozataivá váltak, nincs pénz a felújítására... Ha körülsétáljuk a letűnt korokat idéző még ma is impozáns létesítményt, meggyőződhetünk, hogy katakombáit, rejtett zugait nem emlékhelyként hasznosítják, hanem a hajléktalanoknak nyújt menedéket a fagyos napokon. A föld feletti élet egészen más képet mutat: a vár egyes részeit privatizálták, felújították, képzőművészek műtermei váltják egymást. Sétányait a látogatók szinte egész évben elárasztják, szállodájába a mondén világ jár, a július elejei Exit fesztivál idején pedig sokan, mondhatni kíméletlenül sokan látogatják.

A Duna hídjai



Egy folyó, két part, sok-sok ember. Közöttük híd. Ha lírikus hangulatban lennék, talán folytatnám ezt a képsort, mely a világon bármely folyóról elmondható lenne. 

Sajnos, nem volt szerencsém végigutazni a Dunán. Egy-egy szakaszát azonban láthattam, például Újvidéktől délre, Ramtól Kladovóig, vagy a magyar-szlovák országhatár kicsit hosszabb szakaszán Komárom-Esztergom-Visegrád vonalán.
Gyönyörű mindenütt.
Hatalmas, mint a tenger Ramnál és Galambócnál (Golubac), sebes a szorosoknál, a Kis-, és Nagy Kazánnál a Vaskapu közelében, csaknem kék színű Komáromnál (legalábbis a reggeli órákban ha hátat fordítunk a napnak)... A partjai változatosak, árterületei, hídjai ugyancsak. Fotónkon a három újvidéki Duna-híd közül a középső, a péterváradi vár alatti kecses ívű felújított híd. Mindhárom újvidéki hidat 1999-ben a NATO-légitámadások során lebombázták.

Zalánkemén

Jobbra is, balra is síksági ember szemének szokatlan löszplató tarkítja a tájat a Duna és a Tisza találkozásánál. A Dunától balra Titelnél, jobbra pedig Zalánkeménnél (magyarul Szalánkeménnek is nevezik, de van, pl. Balla Pál, aki Sóvárnak nevezi, és az elnevezést a hunok idejére teszi, szerbül: Slankamen) magasodnak ki löszhegyek a síkságból.
Enyhe dombvidékre érkezik tehát az, aki Újvidéktől mintegy 50 kilométerre délkeletre, bármilyen okból Zalánkeménre utazik, aztán egykettőre olyan érzés keríti hatalmába, mintha már látott vidéken járna, mondjuk: Titelen.

Titel

Lassú, kanyargó folyásában végtelen területeket tart állandó mocsár alatt, mivel partjai csaknem mindenütt alacsonyabbak, mintsem a magas vízállást rakoncáik közé zárhatnák. Mikor nagyon megárad, messze elönti az alföldi síkságot. Rombol; de termékenyít – írta a nagy útleíró, Jókai Mór a XIX. században a Tiszáról.

Azóta a Tisza nagyon megváltozott, de hosszú útján továbbra is szinte átíveli a Kárpátokat. Egyik izgalmas szakasza a délvidéki lösz-hátság, vagyis a Titeli-fennsík, ahol az egyetlen vajdasági mellékfolyója, a Bega (újabban Béga) belefolyik, és innen nem messze a nagy, „szőke" folyam a Dunába ömlik. Nemcsak a részrehajló helybeliek állítják, hogy itt különösen szép a folyó, ezt jómagam is tanúsíthatom. Ezenfelül a táj is elragadó, talán azért, mert nem síksági jellegű: a löszhegy mint egy sziget kiemelkedik 110-130 m-es magasságával (94 km²-nyi alapterületen) a végtelennek tűnő Alföldből, s különlegessé teszi a folyó itteni partszakaszát is.

A szőke Tisza

A Tisza Titelnél

Közelíthetünk a népművészet, a legendák, a költészet, vagy akár a madár-, és állatvilága felől, de a folyószabályozás, a ciánszennyezés, sőt a ‘virágzás oldaláról is, egyre megy, mindenképp a Tiszáig, a legmagyarabbnak tartott folyóig jutunk el. Közelíthetnénk akár a hidak felől is, hiszen nem is túl régen, 2010 karácsonyára készült el a Bácskát és Bánátot összekötő, Ada és Padé közötti híd, kétségkívül a legimpozánsabb a folyó vajdasági szakaszán. Híd könnyíti a Tisza mentén élő emberek életét Zentánál, Törökbecsénél, Zsablyánál, Titelnél is, de ez valójában nem sok, a folyó mindkét oldalán élők szerint több híd kellene a zavartalan közlekedéshez.

A verseci hegy alatt

Valakit a szőlő, valakit a táj vonz Versecre, a román határtól alig 14 kilométerre fekvő városkába. Még másokat a gazdasági kilátások, a sport, a kultúra csalogat. S itt mindebből kijut.
Tény azonban, hogy jócskán kell utaznia annak, aki ide kívánkozik. Végtelennek tűnő síkság után sejlenek csak fel a Dél-Kárpátok legnyugatibb vonulata, a Verseci-hegy domborulatai, akkor, amikor már az utas hinni kezdi: nem is olyan kicsi ez a Vajdaság. Aztán tovább haladva Bánát délkeleti csücske felé jó messziről ránkköszönt a hegytetőre épített, XIV. századbeli vár egyetlen megmaradt része is, az őrtorony, mely mostmár nincs olyan siralmas és szinte közveszélyes állapotban, mint nemrégiben, mert sikerült felújítani.
Ha a szemünkkel bemérjük az őrtornyot, akkor lefelé haladva felsejlenek a csodaszép szőlőültetvények is, és az egyre terjeszkedő víkendövezet. És, hát a hegy alatt, a város!
A jó levegő csalogatná oda az embereket? A helybeliek szerint valóban sok a kilencven-, százéves polgártársuk. Állításukat a statisztika is alátámasztja, Versecen továbbélnek az emberek, mint Vajdaság, Szerbia más vidékein. A belgrádiak különös előszeretettel járnak – és vásárolják a telkeket –, a tőlük alig nyolcvan kilométerre levő verseci hegyaljába, a bő szőlőtermő vidékre.

Zasavica

Kedves földimtől, a virágkertészetéről széles körben ismert, temerini Törteli Lacitól hallottam nem túl rég, hogy jó kapcsolatban van a zasavicai nemzeti park vezetőségével, és tőlük szerezte be őshonos szürkemarháit. Nem vallottam be neki (bevallom hát mindenkinek), fogalmam sem volt, hol lehet az a Zasavica, ahol őshonos állatokat tartanak. Az internet segítségével persze gyorsan helyre kerültek a dolgok. Mikor rájöttem, hol is van ez a bizonyos természeti oázis, roppant sajnáltam, hogy nem néztem alaposan a környék után, amikor nem sokkal korábban épp azon a vidéken jártunk. Aztán meghirdettek egy dinoszauruszoknak szentelt kiállítást épp ebben a természetvédelmi övezetben, így adott volt az „ok", hogy újra útra keljünk Szerémség felé.

Szávaszentdemetertől Mitrovicáig

A legnagyobb szerémségi város, Mitrovica/Sremska Mitrovica – középkori magyar nevén Szávaszentdemeter –, kétségkívül a legnagyobb múltra visszatekintő városok közé tartozik a mai Vajdaság területén, ha nem épp a legrégebbi település. Az enyhén dombos vidéken elterülő területen, a Száva mocsaras partján már állítólag 7000 évvel ezelőtt, vagyis a neolitikus kultúra terjeszkedése idején is volt élet, de a római korban érte le virágkorát, amikor Sirmium néven már az i.e. 1. században gyors fejlődéséről tesz tanúbizonyságot. A város különleges stratégiai és katonai jelentőséggel, később az egész pannon térség kereskedelmi központjává vált. Itt, vagy a környéken született Traianus, Aurelianus, Maximilianus császár. Fejlődésének csúcspontját a tetrarchátus idején érte el, amikor a birodalom négy legfőbb városának egyike volt. Ekkor császári palotája, amfiteátruma, pénzverdéje, színháza, számos temploma, fürdője, palotája és pompás villája volt. A császári palota, a lóversenypálya, a kikövezett utcák, a vízvezeték és csatornahálózat, fűtésrendszere azt bizonyítja, hogy az egykori lakók bizony nem szenvedtek hiányt semmiben. Ezután jöttek a hunok, a keleti gótok, gepidák, az avarok, akikkel együtt érkeztek szlávok is. A magyar honfoglalás után a város hol Magyarországhoz, hol a Bizánci Birodalomhoz tartozott, majd a török uralom idején, amikor nemcsak a városból, hanem szinte egész Szerém vármegyéből elmenekült a magyar lakosság, újabbnál újabb hullámban húzódtak be a szerbek, akik ugyancsak a török elől menekültek. A törökök azonban jó időre itt felejtették magukat, sőt innen igazgatták egész Szerémséget.

Fehértemplomi tavak

A fehértemplomi Szent Anna katolikus templom

Nincs sok természetes tó Vajdaságban. Legtöbb állóvízünk emberi tevékenység nyomán keletkezett, akár téglagyárak környékén, akár erőművek építésekor. Keletkezésüktől függetlenül mégis talán a legismertebb a Palicsi- és a Ludasi-tó, valamint az Écskai- és a Ruszanda-tó Bánátban, továbbá az Obedi-láp Szerémségben.

A leg-legeket tekintve kétségtelenül a legnagyobb idegenforgalmi hagyományokra a Palicsi tekinthet vissza, a legkevésbé urbanizált pedig az Obedi. Országos, tehát szerbiai szinten a legnagyobb a 253 négyzetkilométer felületű, mesterséges Đerdapi-tó, az egyik kegszebb pedig a Drina mentén ugyancsak vízierőmű építés közben keletkezett Perućaci-tó. A legfelkapottabbak viszont az utóbbi években minden bizonnyal az egymáshoz igen közel eső fehértemplomi-tavak, valamint a szűkebb Szerbia északkeleti részén, Veliko Gradište melletti Srebrno jezero, azaz Ezüst-tó.

Nagybara, Jegricska

 

2012 október 2-án is több mint 20 fokot mérünk a Kárpát-medencei Alföld déli részén. A sok meleg, esőmentes nap következtében a folyók szintje alacsony, a természet még nem mutatja őszies arcát. S ezen nem is csodálkozunk.
A Jegricska folyócska, vagyis a Nagybara – ahogyan Temerinben nevezik, bár történelmi távlatokban az Egres elnevezés is felmerül –, partján csupán a vándormadarak sorakozója, és viselkedése árulkodik arról, hogy itt az ősz.
Csodaszép a vidék.