A vajdasági magyar újságírók jól tudják, hogy Szerémség egyik legdélebbi, magyarok által is lakott településén, a Rumához közel eső Nyékincán/Nikincin Hegedűs Jánoshoz kell fordulni, ha magyar vonatkozásban kutakodunk. Megőrizte a sértetlen anyanyelvi kiejtését, és ez valóságos csoda, mert körülötte kivétel nélkül vagy nehézkesen beszélik a magyar nyelvet, vagy erős szláv beütés érződik ki nyelvükből, vannak olyanok is, akik csak mosolyognak a magyar szó hallatán, mert semmit sem értenek belőle. Esetükben már az is eredmény, hogy egyáltalán odaállnak a 2002-ben alapított Petőfi Sándor művelődési egyesület tagsága mellé, vállalva ezzel nemzeti hovatartozásukat. A magyar állampolgárságot is zömmel idén kérték, és kapták meg, ám ehhez egymás bátorítására volt szükség. Ebben Hegedűs Jánostól – aki meggyőződésem szerint az utolsó mohikán, utolsó magyar a faluban –, kaptak is segítséget.
Tornatanárként dolgozott, majd nyugdíjaztatása után a temerini és becsei felmenőket maga mögött tudó férfi méhészkedéssel foglalkozik. Nem holmi hobbiként, hiszen nagyapja 1909-ben szerezte be az első kaptárt. Az akkori Osztrák-Magyar Monarchiában az érdeklődők között a kormány egy-egy kaptárt osztott ki, a nyékincai Hegedűs is kapott belőle, de azonnal vett még egyet. Így két kaptárral fogott hozzá a méhészkedésnek, de nem sokáig folytathatta, mert az I. világháborúba szólították. Fia (János édesapja) ötéves gyerekként rákényszerült, hogy beletanuljon a megélhetést segítő foglalatosságba, így nem csoda, hogy János még ma is, hetvenöt évesen, hajlott háttal, de fiatalos energiával, őszinte lelkesedéssel folytatja a családi hagyományt.
 |
| Hegedűs János |
 |
| Hemzsegnek a méhek |
 |
| Gudeljević Annuska pörgetésre készen |
 |
| Kivehető a méz röpte a pörgetőben |
A méhészkedésen túl 2002-ben többedmagával megalapította a helybeli magyar művelődési egyesületet. A református egyház bocsátotta rendelkezésükre a Ez nem volt kis tett, ha tudjuk, hogy a magyar nyelvű oktatás akkor már vagy 50 éve megszűnt a környéken. Az utóbbi évtizedben anyanyelvápoló órákat szerveznek időről-időre Nyékinca mellett a herkócaiakat és platicsiakat is bevonva. Kórus is működik, legutóbb a Durindón mutatkoztak be. Sokszor megírta az itteni sajtó: kicsi a tagság, nincs ki foglalkozzon velük. Távol esnek a tömbtől, a rendszeres (mondjuk heti) odautazás fárasztó és költséges lenne, talán ezért nem vállalja senki az oktatók közül. Ebből kifolyólag nincs néptánccsoport sem... Senkit sem bűnöztetnek. Mégis magukra maradtak – és ezt már senki sem szívesen mondja ki –, mint a szórvány általában.
 |
| Herkóca irányából érkezve feltűnik a romos állapotban levő református temlpom, mely a petőfisek otthonául szolgál |
És hálásak minden látogatásért. Jó házigazda módjára fogadnak mindenkit, vendégszeretetből pedig rendre kitűnőre vizsgáznak. Legutóbb június elején jártam ott. Szerettem volna még egyszer megnézni, hol terem a jó nyékincai méz. Bármennyire is fáradt volt, János kivezetett bennünket az erdőbe. Szerencsére a május végi áradás elkerülte őket. A Vránya patak (ahogyan hívják a Szávába ömlő vízfolyamot) alaposan megduzzadt, de nem öntött ki medréből. János kaptárai a patak mentén állnak, víz is, növény is van a méheknek. No, meg szúnyog! Áradás után több, mint a méh. Azért mindent megnéztünk, még mézet is pörgettünk Gudeljević Annuska, a Petőfi mostani elnöke segítségével. Aztán sipirc, menekülés a szúnyogok elől!
 |
| A Vránya-patak mentén a méhcsalogató phacelia kékellik |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése