Libus, Falusi, Buzgó... Nagyszeredről

Dél-Bánátban 12 kastélyt tartanak nyilván, ezek jó része riasztó állapotban van. Célszerű fenntartásuk, karbantartásuk hatalmas összegeket emésztene fel, ezért az önkormányzatok képtelenek magukra vállalni a jobb sorsra érdemes épületek rendbetételét. A bérbeadás tűnik legcélszerűbbnek, ám az is csak akkor működőképes, ha kedvező feltételeket biztosítanak a potenciális bérlőnek, hiszen hatalmas a befektetés, ami rövid távon biztos nem térül meg. A Versectől alig negyed órányira északkeletre fekvő Nagyszereden két kastélyrom is van.

A faluból Romániába is ellátni, de távol esik mindentől. Főleg Bácskától. A helybeliek is így érezhetik, hisz nagy a fogyatkozás, az elvándorlás. Nemcsak a kényszerű munkavállalás lehetősége szólítja el nagy számban az embereket, hanem a könnyebb, városi élet reménye is. Szered sem kivétel, ürül a falu.

A száz évvel ezelőtti, utolsó monarchiabeli népszámlálás óta megfeleződött a település lélekszáma, akkor 2287-en lakták: szerbek (1057), magyarok (415), és kevesebben németek, csehek, vegyesen katolikusok, ortodox és református vallásúak. Egy évszázaddal később, a 2011-es népszámláláskor már csak 1270 fő lakta a települést, 77 százalékuk szerb (1044 fő), a magyar közösség számbelileg továbbra is a második csaknem 7,5 százalékos (99 fő) részarányával. Ez azonban nem jelenti azt, hogy él a nyelv vagy a szellemiség. A nyelvet is néhány idősebb, rátarti falubeli használja csupán, ők is ritkán, a fiatalabbak nem. 

– Nekem nagyon fáj, de igaz, a gyerekeim szégyenlenek magyarul beszélni – szögezte le őszintén Nehéz Rozália, akit otthonában kerestünk fel a verseci Krizbai Hajnalka kalauzolásában. Nem az egyetlenek, Nagyszereden ilyen a hangulat. Rozália a falu egyik hosszú utcájának utolsó házában él, ott fogad bennünket barátságosan. Nagyszülei a szomszédos Nagyzsámról érkeztek, jobbágyok voltak. Szegény volt akkor is, most is az ottani magyarság, jószágot őriztek, tanyán dolgoztak, kubikoltak, mindig valaki másnak. Szülei házában Rozália is magyarul beszélt, kiejtése most is szinte tökéletes, szókincsével sincs baj. Mint mondta, családja: gyermekei, unokái „nem tagadik a magyar nemzetiséget”, de jobban boldogulnak a szerb nyelvvel a szerb többségű környezetben. Két gyermeke, három-három unokája és egy dédunokája van.



Nehéz Rozália dédunokájával

Ki tudja, hogy jutottunk idáig?! Értelmiség itt nem neveledett ki, vagy ha valakinek sikerült is felverekednie magát, nem maradt itt. A nemzeti önazonosság-tudat gyengülése, majd elvesztése akkor kezdődött a faluban, amikor 1952/53-ban megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Később újraszervezték, de nem hosszú időre, mert időközben elpártoltak az emberek a többségi nyelvhez, kultúrához. Az egyház maradt csupán közösségmegtartó erőnek, ott jönnek még össze a helybeli magyarok. Persze nem mindenki jár templomba, sokan pedig csak a nagy ünnepeken, vagyis évente kétszer-háromszor mennek el. Ez sajnos nem azt jelenti, hogy legalább ennyiszer hallanak magyar szót. Nem, mert gyakran a misén is a többség nyelvén szólalnak meg. Rozália pénztáros a római katolikus templomban, és büszke rá, hogy vallásosságában a családja is követi. Nem emlegeti a vajdasági magyar közösséget, még kevésbé a politikumot, mert távol áll tőle, egyáltalán nem ismeri. A magyar nyelvű sajtó is idegen az ottaniak számára, el sem jut hozzájuk. Ők mintha kívül rekedtek volna a „körön”, és úgy tűnik, ebbe belenyugodtak, nem hiányolják.

 

A római katolikus tempolom



és beltere

Nagyszereden körülbelül harminc magyar nemzetiségű család van – érzéseik ellenére nemzetiségüket nem tagadják –, közülük talán kettőben maradt meg a magyar szellemiség is, pedig Libus, Falusi, Galambos, Fejős, Buzgó… vezetéknevük többre is engedne következtetni.

A feljegyzések szerint a helység már a XVII. században fennállt. A török hódoltság végszakaszában is lakott volt. Az 1717. évi kamarai jegyzékben Veliki Szeredisteként emlegették, és az 1761. évi hivatalos térkép szerint  is még tisztán óhitűek, azaz ortodoxok lakták. A református vallású magyarok csak a XIX. század elején érkeztek. 1841-ben az itteni kincstári birtokokat Golub Lazarovics (a szerb történetírók Lazarević családról beszélnek) vásárolta meg. A római katolikus templom 1898-ban, a református 1866-ban, a görögkeleti vallásúaké még korábban, feltehetően 1636-ban épült.

A település képét két XIX. századbeli kastély gazdagítja, még akkor is, ha igen rossz állapotban vannak. Mindkettőt a Lazarovics-családhoz köthetjük. A nagyobbikban általános iskola működik, a kisebb pedig üresen tátong, noha megindították a bérbeadás folyamatát. Mindkét épület egyébként jelentős kulturális hagyatékként szerepel a nyilvántartásban.

 

 

 

Igazán meglepő látványt nyújt az öregedő, szegényedő faluban a Lazarevićek két úri laka, de az emlékezet szerint így volt ez korábban is. Sőt, még csak a XIX. században volt így, amikor a jobbágyházak mellett felépítették a két luxuslakot. A Lazarević fivérek büszkék voltak birtokukra, a falubeli legenda szerint nem tudtak betelni a jóléttel, ezért extrém ötleteiket is megvalósították. Kedvük szottyant például nyáron szánkózni. Üveget hozattak Pancsováról, az helyettesítette a havat, minthogy állítólag rajta csúszkáltak szánkóstul. Egyszer azonban összetört az üveg, és véget ért az eszement szórakozás...

* A színes, újkori felvételek Ótos András felvételei.