Az operett koronázatlan királya

Kiss Manyival a Balaton partján

Az 1945-ig német többségű Paripáson (németül Parabutsch, szerbül Ratkovo), a nyugat-bácskai Hódság közelében látta meg a napvilágot Eisemann Mihály, a húszas, harmincas évek Európa-szerte népszerű operett- és filmzeneszerzője. A János legyen fenn a János hegyen, A szívemben egy szoba kiadó, a Gyűlölöm magát, a Csa-csa-csak egy cseppet ittam, az Egy csók és más semmi, a Hallod-e Rozika te... szerzője.
Épp ötven esztendeje hunyt el Budapesten az egyik legismertebb vajdasági zeneszerző, karmester, teljes nevén: Eisemann Mihály László (Paripás, 1898. június 19. – Budapest, 1966. február 15.), a húszas, harmincas évek Európa-szerte népszerű operett- és film-zeneszerzője. Sem szülőfalujában, sem Vajdaságban nem sokat tudnak róla.



Hívők nélküli a római katolikus templom Paripáson

Kántor tanító apja 6 éves korától tanította zongorázni, emellett templomi kórusban szoprán szólót is énekelt. Már korai éveiben – gimnazistaként – próbálkozott a zeneszerzéssel, valamint mozikban zongorázott néma filmek alatt aláfestő zenét (ez az emlék visszaköszön a „Hallod e Rozika?” című számánál).
Húszas éveiben egyszerre dolgozott és járt a jogi karra miközben a Zeneakadémiai felvételire készült, ahova felvételt is nyert.  Az államvizsga előtt a nagy tekintélyű Koessler professzor megpróbálta lebeszélni arról, hogy zeneszerző legyen, mondván: ahhoz nem elég szorgalmasnak lenni.
Az elkeseredett Eisemann tisztviselőnek állt, de nemsokára egy apróhirdetés révén bárzongorista lett. Így találkozott a szövegíró Harmath Imrével, kettejük nevéhez fűződött az 1927-es év két nagy slágere, a Szeret-e még és a Lesz maga juszt is az enyém. Szilágyi Lászlóval közösen írott operettjét, a Miss Amerikát 1929 januárjában mutatta be a Fővárosi Operettszínház. A látványos revüoperettnek, a fülbemászó daloknak hatalmas sikerük lett. A komponista híre még Amerikába is eljutott, s amikor New Yorkból kértek tőle zenei anyagot, Eisemann a Miss Amerika dalait küldte ki. Nemsokára az ő muzsikájára táncoltak a híres Ziegfeld-lányok, alig harminc évesen szárnyára kapra a világhír.
1931-ben ő írta a Hyppolit, a lakáj című filmvígjáték betétdalait, a következő évben mutatta be a Magyar Színház Honthy Hannával, Törzs Jenővel, Kabos Gyulával, Gózon Gyulával az Egy csók és más semmit, amelynek címadó dala az évtized slágere lett. A következő szenzáció A cirkusz csillagai volt, amelyet a Vígszínház társulata a ligeti Nagycirkuszban mutatott be, s az izgalmakat fokozandó a műlovarnőt alakító Rökk Marika és a légtornászt játszó Jávor Pál az akrobatikus jelenetekben dublőr nélkül dolgozott. Az Én és a kisöcsém 1934 karácsonyán került színre, s rövidesen az egész ország dúdolta.

Operettjei jutalomjátékot jelentettek Honthy Hannának, Latabárnak, Bársony Rózsinak. A Macskazene, az Angóramacska, a Tokaji aszú, a Fiatalság, bolondság ma már ritkán kerül műsorra, de utóbbi Jaj, de jó a habos sütemény című betétdalát mindenki ismeri. Annál nagyobb sikerrel fut Az egy csók és más semmi, a Fekete Péter - a címadó dal ma is népszerű, a Holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lányról nem is szólva, ezt már az 1943-as bemutatón ismétléskor a közönség együtt énekelte a főszereplővel.
A háború után a szocialista kultúrpolitika az operettet a giccsel azonosította, így egy-egy felújítást engedélyeztek, de új szerzőkre, bemutatókra nem volt szükség. Eisemann szórakozóhelyeken zongorázott, a nyilvánosság csak 1958-ban találkozhatott ismét nevével, amikor az Operettszínházban Rátonyi Róbert és Zentay Anna főszereplésével bemutatták utolsó, Bástyasétány 77 című operettjét. A fülbemászó dallamok közül A vén budai hársfák békésen suttognak lett a sláger, kívánságműsorokban ma is gyakran hallható.
Eisemann nyugdíjazásáig a Fővárosi Nagycirkusz karmestere volt. 1966. február 15-én bekövetkezett haláláról nem tudósított a sajtó, csak a temetéséről szóló értesítés jelent meg kishírben.
Harmincnál is több operett zenéjét írta. Német nyelvterületen, Franciaországban, Dániában, Olaszországban és Lengyelországban is játszották a darabjait. Több, mint 20 film zenéjét szerezte.
Német, francia, angol és román nyelvű filmekben is szerepeltek a dalai. Több, mint 300 dalt szerzett, melyek önálló életet élnek, bár eredetileg szinte mindegyik operettben vagy filmben szerepelt. Ezek szépsége akkor tűnik ki igazán, amikor úgy adják elő, mint egy dalt és nem úgy, mint egy betétdalt.
A háború után kevésbé volt népszerű Magyarországon az operett műfaj, a szerző ekkor főleg kávéházakban zongorázott (Bécsikapu, Pest-Buda, Old Firenze). A zeneszerző már nem élte meg, hogy 1975-ben a tv-ben újra feldolgozták az Egy csók és más semmi c. filmjét/darabját. Ekkor látszott, hogy mégsem felejtették el teljesen. Ezt követte egy Eisemann dalokból álló összeállítás és az Én és a kisöcsém c. operettjének feldolgozása. Mindkettő a 80-as években készült, a televízió jóvoltából. Magyarországi színházi „reneszánsza” a kilencvenes évek elején köszöntött be. Bemutatók, dalestek követték egymást egyre gyakrabban, sőt a „Hyppolit a lakáj”-ból – amely a második magyar hangosfilm volt anno és amelynek zenéjét Eisemann szerezte – feldolgozás is készült. Az említett film alapjául szolgáló színházi előadás is nagy siker volt, a darabba több más operett dalai bekerültek. Az eredeti film „Er und sein Diener” [1931] címen futott a német moziban.
A feltámadt népszerűséget jól mutatja, hogy a magyar nagyvárosokban minden hónapban színpadon van valamelyik műve. Most Budapesten is hallhatóak Eisemann dalok, a Madách Színház bemutatta a Fekete Péter  és az Operettszínház az Én és a kisöcsém c. operettet.

Örömteli, hogy Eisemann zenéit a fiatalabb generáció is felfedezte magának, dalaiból modern, jazz-e feldolgozások készülnek, ami azért is érdekes, mert a szerző maga is élénken érdeklődött a '30-as évek – akkor újnak számító – modern hangzásai iránt (Hot Jazz Band, Budapest Bár)

Élete utolján, legtitkosabb vágya is teljesül, mert a szabadkai Életjel c. folyóirat szerkesztője és mindenese, Dévavári Zoltán 1965 tavaszán visszahozza szülőföldjére a mestert. Díszelőadást rendeznek számára a szabadkai Színházban. A szünetben Eisemann bemegy az öltözőbe, s szót vált a színészekkel. Egyikőjük, így emlékszik vissza: „Szórakoztatni a nagyérdeműt nem szégyen, mondta nekünk, fiatal színészeknek Eisemann Mihály, akit Dévavári Zoltán vezetett be az öltözőbe, majd a szalonba. A színpadon, a népszínház nagytermében pedig szárnyaltak a melódiák, Eisemann Mihály üzenetei a szerelemről, szakításról, arról, hogy „lesz maga juszt is az enyém", meg arról, hogy mi történt azon a "holdvilágos éjszakán".

Sírja a budapesti Farkasréti temetőben

Haláhírét a sajtóban nem találtuk meg – írja a muvesz-vilag. hu. A temetéséről rendelkező kishírben találni némi információt egyedül. A musicalek, zenés játékok, rockoperák korában megfeledkeznek a nemes elődről, az operettről, amelyik az adott kor hangján, nyelvén közvetítette ugyanazon gondolatokat, amelyeket most a kor más hangszerelésben, s eltérő történeti körítésben tárgyal, ám a korábbival nagyon is hasonló közönségigényt kielégítve. Ennek az operett műfajnak egyik koronázatlan királya még ma is az örök Eisemann Mihály.