Than Mór és Károly, a festő és a vegyész

Mór vagy Károly? Ez a kérdés, ha az óbecsei Than fivérekről esik szó. Mórból festőművész, Károly öccséből pedig vegyész lett, további nyolc testvérükről vajmi keveset tudunk. Az Óbecsén királyi tisztviselőként dolgozó apjuk mellől mindenesetre mindketten fiatalon elszármaztak, de a kultúrtörténet mindkettőjüket számon tartja. Ugyanakkor az utókor – talán az óbecseieket leszámítva –, nagyon, nagyon keveset tud róluk. Április derekán a figyelem mégis Óbecsére, és a Than fivérekre terelődött, ahol ekkor nyitották meg a Than Emlékházat, benne a híres festő és a neves kémikus emlékszobájával, és egy tudományos parkkal.

Kevevára

Kifejezetten szép név a Kevevára, mégis feledésbe merült. A vajdasági magyarok is átvették a szerb Kovin helységnevet az utóbbi évtizedek folyamán. A németes Kubin is háttérbe szorult a sváb népesség eltűnésével a vidékről, csakúgy az 1899-ig használt Temeskubin elnevezés.
Pedig csaknem honfoglaláskori településnek tekinthetjük, mivel 1071-ben Urbs Keue néven már említik várát, a mellette épült város az ómagyar Keve nevet viselte. 1154-ben szerb hatásra Kovin, majd Kubin, később Temes-Kubin néven említik okiratok. Néhai apósom, aki 1929-ben Kevevárán született – de tanulóéveiben Bácskába vándorolt annyi más városbelihez és bánátihoz hasonlóan –, elevenen használta mindezeket az elnevezéseket. Mindig megmosolyogtuk azt a sajátos mondatát, melyet otthonról hozott, pontosabban a szomszédos falubeli székelykeveiektől hallott: „Bémegyek Kubinba, s lenyomatom magam", azaz lefényképezkedek. Földműves szülei: Törőcsik Pál és Tóth Emma nemcsak a tanulást tartották fontosnak, hanem magyarnak szerették volna felnevelni öt testvérével együtt, ezért küldhették távolra, magyar iskolába. Végül egy tipikusan határontúli magyar, ezen belül is bánáti család sorsa jutott ki nekik: négy lányuk közül egynek a leszármazottai maradtak meg magyarnak (egy lány, két unoka Magyarkanizsán), a többi három Belgrádban, illetve Bosanski Brodban alapított családot montenegrói, szerb, horvát élettárssal (nyolc gyermek, legalább tíz unoka), a két fiú közül a fiatalabbik maradt a családi házban Kevevárán: mindhárom lányának szerb nemzetiségű a férje, a hat unoka egyike sem beszéli a magyar nyelvet, az Újvidékre származott apósom két fia és két unokája azonban igen. A mérleg magáért beszél.

A szerémségi Karlóca

Szent Miklós ortodox katedrális

Nem tisztem minősíteni, annyi szubjektivitást a blog mégiscsak lehetővé tesz számomra, hogy leírjam: Karlócát/Sremski Karlovcit tartom a „legszerbebb", vagyis a leginkább szerb vajdasági településnek. Hiába nevezik Újvidéket szerb Athénnek, hiába az újabbkori, több évtizedes folyamatos szerb bevándorlás és ennek egyenes következményeként a 60-70 százalékos szerb többség Vajdaságban a XXI. században, vagy a látványos és félreérthetetlen jelzés az ortodox templomok lépten-nyomon való építésével... az évszázados szerb jelenlét akkor sem egyértelműen kitapintható ezeken a tájakon. Még most sem. Még akkor sem, ha sokan hiszik, és erőltetik. Karlócán azonban egyértelműen megvan.

Nagyon szép kisváros, tele történelmi emlékkel, ezenkívül időtálló, tetszetős épületekkel, templomokkal, szobrokkal, valamint kanyargós, enyhén hegyvidékies, szűk utcákkal. Újvidéktől dél felé haladva a városka bal oldalán a Duna (de a Duna jobb partján fekszik a város), jobbra pedig a Fruška gora, a Tarcal-hegy. Alapjában véve kis helység, lakosainak száma nem éri el a 9000-t sem, mégis önálló községet képez, egyetlen település sem tartozik hozzá. Szokatlan gyakorlat ez Szerbiában, ami azt bizonyítja, hogy a szerbség megkülönböztetett figyelemmel gondoskodik róla.